Füstkék
Homlokráncolós, baljós, enyhén szürrealitásba hajló, majdnem-horror novella. (In Hungarian.)
Brazzi megmosta még egyszer az arcát, ezúttal teljesen hideg vízben, hogy biztosan felébredjen. (Mint Bahía Blancában, tizenvalahány éve, Fierro harmadik emeleti lakásában, amit a végén fel kellett gyújtania, annak a füstkék könyvnek a másolata miatt, ami most bent hevert, az ágy alatt. Bahía Blanca rég volt.)
Kinyitotta a fürdőszoba ablakát, mélyet szippantott a csípős, jégfehér reggelből, borzongva összébb húzta magán a hálóköntösét, aztán újra lenézett a kezére.
Még mindig hét ujja volt a balján.
A jobbon csak a szokásos öt.
A két új ujja közül az egyik úgy nézett ki, mintha egy második hüvelyk lenne, csak épp a tenyere túlfelén. A másik egy második mutatóujj volt, rögtön az istenadta eredeti mellett. Brazzi nem is igazán volt benne biztos, melyik a régi mutatóujja, és melyik az új. Bárhogy is, anatómiai képtelenség az egész — de Brazzi mégis úgy érezte, mintha mindig is ilyen lett volna, vagy legalábbis ilyen kellett volna, hogy legyen a keze. Mintha így lettek volna rendjén a csontok és az inak, mintha mindez hiányzott volna eleddig. Nem a bal kezén volt túl sok ujj. A jobbján volt túl kevés.
Képtelenség, bizony. Nem csak a kezével volt baj, a fejével is. De abban biztos volt, hogy nem álmodik — legalábbis annyira biztos, amennyire hétköznaponta, mondjuk tegnap reggel, 1978 június 20-án az lehetett benne.
Megmozgatta az ujjait, mindkét kezén (minden rendjén, minden mozog), majd behajtotta az ablakot a jobbjával, sarkon fordult, és visszament a hálószobába. (Fierrót a tűz után két héttel később látta utoljára, a reptéren, mielőtt elnyelte a füstkék messzeség, aztán talán az óceán, a géppel és a könyv egy jobban sikerült másolatával együtt.)
Sophia már nem volt a hálóban. A konyhában zörgött, kesernyés illatú, erős kávét főzött, csészékbe töltötte, a csészéket pedig az asztalra tette, egy bontatlan levél mellé.
Brazzi nem lépett be, megállt a küszöbön, és az ajtófélfának támaszkodott. Balját a háta mögé rejtette. Gyorsan megszámolta: még mindig hét ujja volt rajta.
— Azt álmodtam, — mondta Sophia — hogy megmart valami vérszívó, talán egy borzalmas fejű, kis, szürkés denevér. A bal kézfejemen. Az ágyban feküdtem, a plafont néztem, és nem bírtam oldalra fordítani a fejemet. Elrepült az arcom előtt, aztán éreztem, hogy a kezemre száll, és megharap. De nem a véremet itta, hanem a tudatomat. Valahogy… átfolyt bele. Márhogy a denevérbe, vagy mi az ördög volt az. A testem dermedt kómában maradt, ébrenlét és álom határán. Én meg itt repdestem, mint denevér, és mindent láttam, felülről. Téged, meg magamat is.
(Sophia Fierro nővére volt, pontosabban féltestvére. A tűz után jöttek össze Brazzival. Ott volt a reptéren ő is. Fel kellett volna szállnia ugyanarra a gépre, de aztán inkább Brazzival maradt, visszafordult, az utolsó pillanatban. A Sors, mondta akkor. Aztán pár nappal később megint, csak akkor már szomorúan. Nem hiszek benne, felelte Brazzi, mindkét alkalommal. A füstkék könyvről nem beszélt Sophiával, de gyanította, hogy a nő tud róla. Végül is Fierro nővére volt. Brazzi tartott tőle, hogy Sophia valójában mindkettejüknél többet tud.)
— Milyen denevér? — kérdezte Brazzi. Megvárta, míg Sophia épp nem néz felé, és a köntöse zsebébe dugta a balját. Az ablakhoz lépett, kinézett, aztán leült a nővel szemben, és maga elé húzta a neki odakészített csészét. — De mindegy is, milyen. Denevér? Itt? Júniusban? Álmodtad.
— Nem. És álmomban nem június volt. Hanem nyár. Lehet, hogy fent voltunk, az északi féltekén. Mondom, én voltam a denevér, miután megmart.
— És?
— Mi és?
— Mi történt aztán?
— Lecsaptál. Arra ébredtem. Hogy lecsaptál.
Brazzi belekortyolt a kávéba. Még mindig tűzforró volt, hála az égnek.
— Lecsaptalak? — kérdezte. — Olyan kis denevér volt, hogy le lehetett csapni? Mint egy szúnyogot? Azt hiszem, sosem csapnék le egy denevért. Bármilyen randa is a feje.
— Akkor sem, ha ez a denevér megpróbálna megmarni? Ha én, mint kis, túlvilági denevér, megpróbálnálak megharapni?
— Nem. Akkor sem — felelte Brazzi. (Megmarni? A bal kezemen?) Elfordult Sophiától, kinézett az ablakon. — Rossz álom volt csak.
(Rossz álom. Milyen gyakran hallotta ezt Fierrótól! Fierro szerint minden csak rossz álom volt. Még a jó dolgok is. Már ha voltak egyáltalán jó dolgok. Vagy bármi.)
— Nem — rázta meg a fejét Sophia. Felkelt, a mosogatóhoz lépett, elöblítette a csészéjét. — Nem álom volt.
— Nem?
— Amíg denevér voltam, ha az volt egyáltalán, de hívjuk annak, kirepültem a kapuhoz, és megnéztem a postaládánkat. Volt benne egy levél. Az ott — Sophia a bontatlan borítékra mutatott az asztalon. — Most mentem ki érte. Tudtam, hogy ott van. És most itt van. És ne mondd, hogy meghallottam a postást, mert nem hallatszik ide. És még ha hallatszana is, a házban egy csomó más ember is lakik, hallás alapján nem tudhattam volna, hogy nekünk jött valami. Tudod, miről beszélek.
— Ki írt? — kérdezte Brazzi. A borítékra nézett, de nem nyúlt érte, nem fordította meg, nem tette le a kávéját, nem húzta elő a balját.
— Nem mindegy?
— Nem.
— Lecsaptál álmomban — mondta lassan Sophia. — Ami valóság volt. Tudod, miről beszélek.
— Dehogy csaptalak le. Csak álmodtad — Brazzi megrázta a fejét. Kiitta az utolsó csepp kávét a csészéből, a csészét visszatette a levél mellé. — És ha mégis, akkor megmentettelek. Ha nem csaplak le álmodban, akkor talán sosem ébredsz fel. Miniatűr, lélekszívó denevérszörny maradsz, vagy legalábbis annak képzeled magad, hallucinálsz, miközben a valóságban mozdulatlanul fekszel. Alvásparalízis lehetett, nem? Eddig nem volt ilyened, remélem nem is lesz többet. Kiszabadítottalak.
— Nem tudom — mondta Sophia elgondolkozva. Visszatért az asztalhoz, elvette Brazzi csészéjét, töltött még bele kávét, megitta. — Lehet. Ha hétköznapi magyarázatot akarsz találni. Ha nem akarsz tudomást venni a levélről. Egyébként mi van, ha denevér akartam volna maradni? Mi van, ha az is valóság volt, mint Csuang Csou pillangója?
(Az se valóság, felelte volna a nővérének Fierro. Rossz álom. Neki vajon mit válaszolt volna Sophia? A mai, vagy a tizenvalahány évvel ezelőtti Sophia?)
— Ott van a helye? — kérdezte Brazzi. Feltápászkodott, közben az egyik bal hüvelykujjával megszámolta az ujjait a zsebében. Hét, még mindig hét. — Mármint a denevérszörnyé. Vér a falon? Vagy párnán, vagy ahol lecsaptalak? Ha valóság volt, kell, hogy legyen nyoma.
— Nem tudom, nem kerestem — vonta meg a vállát Sophia. — Még nem. Mentem a levélért, ahogy magamhoz tértem. De azt hiszem, a párnán voltam épp. A bal kezed felé araszoltam, mint denevér, tán már oda is értem, azt érezted meg, azért csaptál oda. Nem volt véres a kezed, amikor felébredtél?
— Nem — mondta Brazzi. Sietve zsebre dugta a jobbját is, hogy ne legyen feltűnő, hogy rejtegeti a másikat. Bár mérget vett volna rá, hogy Sophia tudja, és ez valamiféle halálosan komoly mágikus játék, ismeretlen, rögtönzött rituálé most köztük. — Bemegyek, megnézem.
Sarkon fordult, és a hálóba sietett. Figyelte, hogy Sophia követi-e. Nem tette.
— De tényleg, ki írta a levelet? — kérdezte a szobából. Megtorpant az ágy mellett, nagyjából az alatta heverő könyv előtt. Sápadt, füstkék napfény szüremlett a félhomályba a behúzott függönyök szélénél. A könyv színe. Brazzi nem hajolt le, hogy előkotorja, és nem húzta elő a balját a zsebéből, pedig kezdett zsibbadni. Csak állt ott egy ideig, maga sem tudta, mire várva.
— A professzor küldte — felelte Sophia a konyhából.
— Bontsd fel. Olvasd fel — mondta Brazzi. Leült az ágy szélére. — Kérlek.
— Megvan a vérfolt? — kérdezte Sophia. — A vér? Ami álmomban voltam?
Brazzi nem felelt. Csak nézett maga elé.
— Azt írja, égesd el a könyvet — mondta kisvártatva Sophia. Brazzi hallotta, hogy zörög a levélpapírral, hogy tolja hátra a székét, és indul el befelé. — Ennyi. Se köszönés, se semmi. Csak égesd el a könyvet. Melyiket? A Hemingwayt, amit olvasol?
Brazzi felnevetett.
Sophia beért, Brazzi éjjeliszekrényére tette a levelet, a Hemingway-kötet mellé, aztán a közelebbi ablakhoz lépett, és lassan elhúzta a függönyt.
— Dehogy — mondta Brazzi. Oldalra fordult, végre megnézte a párnákat. Először Sophiáét, aztán a sajátját. — Azt a könyvet, amit Reinzéktől loptunk el. A professzornak elment az esze. Az a könyv a világ legdrágább könyve. Idióta. És el is akarom olvasni, mielőtt eladjuk DeFresco özvegyének.
A saját párnája mellett kis, alvadtvérszín folt sötétlett. Brazzi előhúzta a bal kezét (még mindig túl sok ujja volt), és az egyik mutatóujjával megtapogatta a plecsnit. Sima volt, amennyire a szövet sima, nem rejtett apró tetemet — de kétségkívül ott volt. Ahogy az ő hét ujja is.
— Neki van rá pénze? — Sophia átment a másik ablakhoz, kihúzta azon is a függönyt, majd szemügyre vette a téli égboltot.
— Csak neki van rá pénze — mondta Brazzi. Bár alig tapadt meg rajta valami a vörösségből, a szájához emelte az ujját, megszagolta, majd finoman, de meg is nyalta. Se szaga, se íze nem volt.
— Érdekes könyv? — kérdezte Sophia. Megfordult és elindult, de nem Brazzi, hanem a dolgozószoba felé. Amikor beért, ott is kihúzta a függönyt, és pakolászni kezdett az asztalán.
— Tegnap kezdtem el. Érdekes.
Brazzi az ölébe ejtette a kezét, lenézett rá.
— Megvan a denevér — mondta. — Bár szerintem szúnyog lehetett inkább, mert túl kevés a vér, és nincs maradványa. Biztos a kezemen maradt, és levitte a víz, amikor kimentem arcot mosni. De tényleg itt volt, ahogy mondtad. A tél közepén. Szúnyog. Döbbenet.
— Mondtam — mondta Sophia a dolgozószobából. Nem jött vissza.
— Mondtad — felelte Brazzi. — Jósálom lehetett, vagy valami. Majd meséld el a terapeutádnak, aztán meg majd nekem, hogy mit mondott. Ma mész hozzá, nem?
— De — felelte a nő. — Majd megmondom neki, hogy “szúnyogként” kirepültem az ajtón, megnéztem a postaládát, láttam, hogy van benne egy levél, aztán agyoncsaptál, mire felébredtem, kimentem, és tényleg ott volt a levél, és hogy szerinted ez így rendjén van. Biztos azt fogja mondani ő is, hogy jósálom volt.
— Oké. Tudom, hogy hülyeség — bólintott Brazzi, mélyet sóhajtva, még ha Sophia nem is látta. — És tudom, hogy tudod, hogy tudom. Felhívom DeFresco özvegyét. Megbeszéltük. A professzor levelét meg kidobom. Vagy nem is tudom, majd elégetem. A könyv helyett. Elment az esze.
— A könyv miatt változtam denevérré — mondta Sophia. Pár lépés, és az ajtóban állt. Brazzit nézte. (Ugyanígy nézett az öccsére, amikor Fierro felszállt arra a gépre, hiába mondta neki Sophia, hogy maradjon ő is, ne menjen.) — És a könyv miatt van több ujjad. Láttam, amikor kimentem. Mennyi?
— Dehogy változtál át — mormolta Brazzi. — Valami hallucinogén. Tudattágító, vagy ilyesmi, a postás meg belelógott. Vagy valami.
— Tudtam, hogy jött egy levél. Nem, nem hallucinogén. Tudod, miről beszélek — mondta Sophia. Nem jött közelebb, Brazzi mégis úgy érezte, mintha a nő immár ott állna mellette. Sophia megismételte a kérdést: — Mennyi?
— Hét — felelte Brazzi. — Miért nem mondtad, hogy tudod? Mire jó ez a játék?
— A könyv csinálja. Már ha könyv egyáltalán. Megnézted?
Brazzi maga elé emelte a bal kezét, és megszámolta az ujjait. Nyolc. Már nyolc ujja volt. Egy második kisujj, az elsővel szemközt, szimmetrikusan. Teljes képtelenség.
— Hogy érted, hogy könyv egyáltalán? — felemelte a kezét Sophia felé, kitárta, majd összeszorította az ujjait. Mint egy szürreális virág. Mi lesz holnapra, száz ujja? Tíz szeme, három orra? Hová fog férni? Hol áll meg? — Persze, hogy könyv. Mi más lenne? Azóta az, hogy elloptam. Tegnap este kezdtem el olvasni. És még csak a tizedik oldalon tartok.
— Dehogy tartasz — rázta meg a fejét Sophia, még mindig a dolgozószoba ajtajában. — Nem is érted azt a nyelvet, amin írták. Azt se tudjuk, milyen nyelven írták.
Brazzi előrehajolt, benyúlt az ágy alá, a könyvet kereste.
Nem volt ott.
— Szóval te is megpróbáltad elolvasni — mondta. — Nem vagyok meglepve.
— Meglepne, ha meg lennél lepődve — bólintott Sophia. — Több, mint tíz éve együtt vagyunk. Több, mint tíz éve hajkurásszuk együtt. És most olyan, mintha alig tudnék róla valamit. Belenyúlt a fejembe.
(Azt hiszem, ez az eredeti, mondta Fierro a reptéren, tizenvalahány éve. Nem maradhatok veletek. És még ha nem is az, ha nem az eredeti, akkor is… túl jó másolat. Működik, sajnos. Addig is vigyáztok egymásra, keresitek a többit, míg vissza nem térek. Már ha.)
— Soha nem jött vissza az öcséd, pedig azt hittem egy ideig, hogy az lesz a csavar — mondta Brazzi. — A könyv viszont mindig is könyv volt. Vagy gondolod, hogy ennyi ideig meg tudott téveszteni? Téged is? Szerintem nem. Szerintem ez az eredeti. Az ifjabb Reinz egyszer át tudott vágni, másodszor már nem. Ami most nálunk van, az az igazi. Reinz meg így járt. Már ha észrevette a cserét. Bár biztos észrevette.
Brazzi felkelt, letérdelt, és benézett az ágy alá. A könyv nem volt ott, de beljebb, az ágy közepe felé látszott valami, valami füstkék csillanás talán.
— Komolyan el akarod adni DeFresco özvegyének? — kérdezte Sophia. — Azok után, hogy már csak attól felfordult a világ, hogy beleolvastál? Egy olyan nyelven, amit nem beszélsz, egy könyvbe, ami talán nem is könyv? Lassan tíz ujjad lesz, én meg apró denevérszörnyként repdesek, és fakulnak az emlékeim? Létezik egyáltalán DeFresco özvegye?
— Mi akarsz mondani? — kérdezte Brazzi. Benyúlt az ágy alá, próbálta kipiszkálni a füstkék valamit, de nem érte el, egyik ujjával sem. Pedig volt neki nyolc.
— Azt, hogy hallgatnunk kéne a professzorra, és elégetni a könyvet. Vagy bármi is legyen az az izé.
— Elégetni? — nézett fel döbbenten a nőre Brazzi. — Tudod még, mennyit ér? Soha egy napot nem kell dolgoznunk többet. Az unokáinknak sem, ha lesznek. És DeFresco özvegye tud és akar is annyit fizetni nekünk érte. Mi meg előtte megtanuljuk a könyvből, amit lehet, mert azt nem ígértem meg neki, hogy nem olvasom el. Meg különben is, egy csomóan elolvasták már korábban. Például Reinz biztosan. Igen, még akkor is, ha ő sem beszéli a könyv nyelvét. Ahogy én sem. Bár Reinz egy barom, és semmit nem tud az egész hátteréről. Lehet, hogy ő nem olvasta. De mások biztosan. Az apja, vagy a bátyja, meg mindenki, akinél megfordult előttük.
Újra megpróbált benyúlni. Ezúttal valahogy sikerült elérnie a füstkék valamit. Hideg, érdes tapintása volt, mintha valamiféle ásvány lenne.
— Nahát — mondta Brazzi. Kihúzta a kezét, és Sophia felé emelte, amit talált. — Egy kulcs. Kőből. Kvarc, vagy mi ez. Pont olyan színe van, mint könyv borítójának.
Beletelt pár szívdobbanásnyi időbe, mire ráébredt, hogy már csak öt ujja van megint. A szokásos, régi ötös. A három új eltűnt, mintha sosem lett volna.
Még egy percébe telt, mire felfogta, hogy Sophia is eltűnt.
Aztán már csak az volt hátra, hogy ráeszméljen, hogy valójában Fierrónak hívják, és egy repülőgépen ül.
Odakint, a gép ablakának könnyező üvegén túl vihar korbácsolta a tajtékzó óceánt. Villámok szaggattak ordítón vakító, tűnő fényt a feketeségbe — emlékük füstkéken derengett, mielőtt másutt újra fellobbantak.
— Rossz álom volt csak — morogta Fierro. Lenézett az ölében szorongatott, ősi könyvre, melynek füstkék borítóját egy különös, kulcsra emlékeztető nyomat díszítette. (Füstkék. Már megint ez a szín! Sophia kedvence.) — Nyilván próbálsz megijeszteni, mi? Ha nem az igazi vagy, akkor a legjobb másolat, amit valaha könyvről készítettek. De inkább az igazi leszel. És nem, nem fogok eltűnni veled és a géppel együtt az óceánban, hiába próbálkozol.
— Hogy mondja, uram? — kérdezte egy érdes, fegyelmezett hang tőle balra.
Fierro oldalra nézett, még mindig kissé kábán.
— Tudja, mi ez… Reinz? — kérdezett vissza. — Tudja mi ez a könyv?
— Csak sejtem, uram — felelte Reinz. — Kaptunk eligazítást, de úgy tűnt, a tudósaink se igazán tudják, uram. Vagy nem akarták az orrunkra kötni. De alig várom, hogy megszabaduljunk tőle. Miatta van a vihar, ugye?
— Úgy van — bólintott Fierro. — Ne aggódjon, hamarosan megszabadul tőle. Meg tőlem is, persze.
— Igen, uram — biccentett Reinz. — Sajnálom, uram, de örülök, uram. Hálás vagyok, hogy magára vállalta a feladatot, uram.
— Mennyi idő még, Reinz? Elaludtam az előbb, és nem tudom, mennyi idő esett ki. Hány óra van?
Reinz a karórájára pillantott.
— Megkérdezem a pilótákat, uram — mondta, és bosszúsan sóhajtott egyet. — Az én órám megállt. Az a nagy villám lehetett. Ami magát is felébresztette.
(Mint az enyém, gondolta Fierro, a karórám, Bahía Blancában, amikor Brazziékkal megszereztük ezt az átkozott, füstkék könyvet, vagy legalábbis az eredeti könyv ezen másolatát, ami miatt a végén fel kellett gyújtanunk a lakásomat. Úgy tűnt, Bahía Blanca rég volt, ezer éve tán — pedig nem.)
— Menjen, kérdezze meg őket, — mondta Reinznek. — Fontos lehet. Nagyon.
Reinz előrement, benyitott a pilótafülke ajtaján, váltott a bent ülőkkel pár mondatot, amit Fierro nem hallott a dübörgésben, aztán visszakecmergett Fierro mellé a folyamatosan rázkódó gépen. Ijesztően sápadt volt.
— Baj van, uram — mondta. — Az összes óránk elromlott. A géppel talán nincs gond, de…
— Ki vele, ember! — förmedt rá Fierro.
— A pilótáknak az előbb sikerült elérni az irányítást. Azt mondják, több mint tíz éve repülünk. Azt mondják… 1978 van.
Fierro egy pillanatig döbbenten meredt Reinzre, aztán előre pillantott a pilóták felé, majd ki, a robajlón lángoló viharra, az ablakon keresztül, végül le, a kezében szorongatott füstkék könyvre.
— Mi az öregisten haragját csinálsz — szűrte a fogai között. — Azt hittem, álmodtam! Nesze, Fierro, te idióta, minden csak rossz álom!
Becsukta a szemét, és magában káromkodott tovább.
Valaki megrázta a vállát. Felnézett — és Sophiát látta maga előtt.
— Brazzi! Brazzi! — kiáltott rá a nő, egyszerre ijedten és mérgesen. — Úgy nézed, mint akit meghipnotizált!
Brazzi?
Egy szobában ült, egy dupla ágy mellett, a padlón. Jeges, júniusi fénypászmák nyújtóztak a lába felé az ablakokból. Egy különös, füstkék ásványból csiszolt kulcsot tartott a kezében.
Brazzi.
— Igazad van — mondta. Lepillantott a kezeire. Kétszer öt ujj. Most épp. Most még. — Igazad, neked is, meg a professzornak is. Most azonnal felgyújtjuk vagy összetörjük ezt a istencsapását. Felgyújtjuk és összetörjük. Most, amíg még pihen.
— Helyes — felelte Sophia. Remegett a hangja. Úgy tűnt, hezitál, mondani akar még valamit, vagy tán kérdezni. De nem tette.
— Tudom, hogy tudni akarod — nézett rá Brazzi. — Az öcsédet láttam. Pontosabban az ő szemén keresztül láttam. Él. Most még. Most megint. Most épp. Talán életben is marad, ha gyorsak leszünk. Hozz egy kalapácsot! Én begyújtom a gázt.
Feltápászkodott, és elindult a konyha felé.
Utóirat: A Pluto legnagyobb holdját 1978 június 22-én fedezték fel, és némi bonyodalom után végül a (névadója szándéka miatt némileg ambivalens) Charon nevet kapta. Kharón — az alvilág révésze — mitológiai figurájának neve egyes források szerint eleven, villámló tekintetére, avagy talán szemének kékesszürke színére utal.
A szerző rövid utószava
Úgy kezdődött ez az egész, hogy “Lépjünk ki a komfortzónánkból! …vagy pont hogy térjünk végre vissza oda?!” felkiáltással összeeresztettem a fejemben a kozmikus és gótikus rettenet legavatottabb (és egyben egyik legvitatottabb) tolmácsát, H.P. Lovecraftot, valamint a szikár, minimalista próza és a letaglózó párbeszédek mesterét, Ernest Hemingwayt. Megkértem őket — csak így képzeletben — hogy együttes erővel küldjenek már nekem némi inspirációt.
Küldtek.
Persze a saját aprócska szűrőmön keresztül facsartam át a két óriástól kapott, paradox ihletet a mi mai, elnyűtt világunkba, úgyhogy nem ígérhetek semmit — de azért remélem, hogy többen lesznek azok, akiknek tetszett a novellám, mint azok, akiknek nem.
Mindazokat, akiknek felszaladt a szemöldöke Lovecraft és Hemingway egy lapon említésétől, emlékeztetném, megnyugtatólag, hogy HPL igen nagyra tartotta Hemingway művészetét. Egy levelében, ha minden igaz(?), az alábbiakat írta:
Hemingway is the sort of guy I intensely admire without any great impulse to imitate him. His prosaic objectivity is a very high form of art — which I wish I could parallel — but I can’t get used to the rhythm of his short, harsh sentences.
— H. P. Lovecraft to J. Vernon Shea, 18 Sep 1931, LJS 56; a “Hemingway, Lovecraft, and the Ubiquity of Fear” c. cikkből átemelve
Hogy Hemingway mit gondolt Lovecraftról (ha bármit), azt még nem sikerült kiderítenem.
Hát így.
Bárhogy is vélekedj végül, kedves Olvasó, köszönöm szépen, hogy elolvastad a Füstkéket!
