Rettenet a Knudsen-tanyán
[Hungarian] Egy H.P. Lovecraft világára épített szerepjáték-történet összefoglalója
…ezzel és ezzel a zenével, továbbá ezzel, és ezzel is.
Írta, azaz a sztorit kitalálta, lemesélte, majd naplózta:
Társszerzők —réges-régi barátaim—, akik a főszereplőket kitalálták, a játék során a játék eseményeire reagálva eljátszották (a karakterek minden egyes döntésével együtt):
Juhász Viktor (Sean O’Brian szerepében)
Night (Frank Maxwell szerepében)
Elöljáróban
Disclaimer, figyelmeztetés, miegymás
Ez egy élőben lefolytatott, társas fantázia-játék — ún. szerepjáték — során kitalált, H.P. Lovecraft rémtörténetei és képzelt világának Mítosza előtt tisztelgő, rövid horror-sztori naplója. Nem novella, bár hasonlít egy novella vázlatához. Nem irodalmi igénnyel megírt szöveg. Csak játék.
Az alábbi történet teljességgel fiktív. Eseményei, történelmi részletei, szereplői kitaláltak, szándékosan nem egyeznek a valósággal. Bármiféle hasonlóság pusztán véletlenként, illetve szürreális, történelmi és társadalmi karikatúraként, görbe tükörként kezelendő.
18 éven aluliaknak nem ajánlott, továbbá NSFW.
Kitekintő
Ez a cikk és ez a másik cikk jól bemutatja, milyen volt a valódi Seattle az 1920-as években, azaz a Szesztilalom idején.
Szereplők
Frank Maxwell (47)
Tősgyökeres Seattle-i lakos. Felszínesen vallásos (protestáns.) Együtt él a feleségével (Marge Maxwell.) Fia rezidens orvos egy szomszédos város kórházában, rendszeresen hazajár. Lánya messzebb lakik, ritkán látják. Mindig van nála egy törvénykönyv-kivonat. A főiskola óta nem iszik. Dohányzik. Közrendőr volt, most marshall. Néha vendégségbe hívja magukhoz Seant. Ha Sean helyszínelésnél inna, közbelép.
Sean O’Brian (40)
Munkáscsalád gyermeke. Felszínesen vallásos (katolikus.) Ír, New Yorkból, Queensből, bár soha nem járt Írországban. Felesége meghalt a spanyolnáthában, jelenleg egyedülálló. Nem volt gyerekük. Közrendőrként kezdte, feszültség a család és a munka között. Jelentkezett marshallnak. Három és fél éve költözött Seattle-be, lakást bérel. Lazán értelmezi a törvényt. Néha iszik: lefoglalt szeszből vesz el, ha kell. Munka közben nem. Nem menthetetlen alkoholista.
Mi történt
[2020.04.18. játékalkalom]
(Karakteralkotás.)
[2020.04.25.]
Dryer, WA kb. 2000 fős, 15 mérföldre északra Seattle-től, tőle további öt Stale Mirror.
1924. május 5. hétfő: Dryer illetékes sheriffje, Jack Sterling jelezte a Seattle-i Iroda felé, hogy napszállat előtt nem sokkal találtak egy holttestet egy szeszcsempész teherkocsi nyitott raktere mellett.
A halott hatalmas vértócsában feküdt — csakhogy nem a sajátjában.
A holttesten nincs külsérelmi nyom. Gyanú szerint mérgezés vagy szívroham végezhetett vele.
A neve a nála talált papírok alapján Lindsey Mason.
Boncolási jegyzőkönyv másnapra várható.
Ugyan gyilkossági esetnek tűnik, de a Szesztilalomhoz is köze van, láthatólag — ezért fordult Sterling sheriff az Irodához.
Az Iroda gyanítja, hogy a Seattle-től északra fekvő kisvárosok körötti tanyákon — így Dryer környékén is — titkos szeszfőzdék működnek. Ezek szolgálják ki a Seattle déli régióját alkohollal ellátó maffiavezért, Frank Gatt-et — de alapos ok és végzés nélkül nem lehet kutakodni rajtuk.
(Seattle északi régióját a Puget Sound hajós csempészei látják el, elsősorban kanadai alkohollal. Bár Dryernek van kikötője, nincs a környékén gyanús tevékenység a vízen a Parti Őrség szerint.)
Az Iroda úgy tudja — ismétcsak törvényszéken elfogadható bizonyíték nélkül — , hogy vélhetőleg Dryer környékén van a Seattle-i régió egyik legagresszívebb, de kis létszámú, szeszben és egyebekben utazó bűnbandája, a Lancrey család főhadiszállása. A nagy Nyugati bandák — ellenben a Keleti Part (New York, Chicago stb) szervezeteivel — 1920 óta direkt kerülik az erőszakot, nem háborúznak, és elég erősen összetartanak a rájuk vadászó ügynökségek ellen. A Lancrey család a fehér holló, a ritka kivétel — de ők nem csak szeszben utaznak, viszont a nagyok, Frank Gatt és a társai, így sem hagyják őket elkanászodni: a szesz-üzletben csak beszállítóknak látszanak.
Az Iroda reméli, hogy az új dryeri eset a kezükre juttatja majd Lancreyéket, és hogy Lancreyéken keresztül talán fogást lehet majd találni Gattéken is. Az Iroda igazgatója úgy dönt, két, nyomozói jogkörrel is bíró marshallt küld a helyszínre: Sean O’Brian-t és Frank Maxwell-t.
O’Brian és Maxwell 1924. május 6. Kedden reggel hétkor indul Dryer, WA felé.
Reggel nyolc körül érnek a városka határába, a bekötőúthoz, ahol a teherkocsit és a halottat felfedezték.
Ott találják az este megkezdett helyszínelést napvilágnál folytató helyi erőket, a teherkocsi mellett. Többen a környéket fésülik át.
A marshallok igazolják magukat, mire egy Teffer nevű (kb. 35 éves) közrendőr a sheriffhez irányítja őket.
A bikanyakú, köpcös Sterling sheriff barátságos. Elfogad Maxwelltől egy cigarettát, majd megmutatja nekik a teherkocsit, az alvadt — talán állati? — vért, miközben találgat kicsit. Elmondja, hogy még mindig várják a boncolás eredményét.
A rövid beszélgetést a lankás domboldalon kutakodó Rush közrendőr szakítja félbe: odakiabál a sheriffnek, hogy nyomot talált az úttól messzebb.
Mind odagyűlnek, megvizsgálják. O’Brian továbbra is a véren töpreng, nem figyel igazán, de Maxwell és a sheriff a gumi-mintázatból, a kerék-nyomtávból, és a süppedésből megállapítja, hogy ez is teherkocsi lehetett — de egy másik. Az útról jött, itt állt meg, és oda, az útra tolatott vissza.
Maxwell mást is talál: bakancsos lábnyomokat — nem az áldozatét. Mérete alapján felnőtt férfi — csakhogy a nyomok nagyon sekélyek. A sheriff arra tippel, hogy talán egy gyerek vagy egy vékony nő húzhatott más lábbelit.
Bárki is volt, ebből a második teherkocsiból szállt ki, és odament az elsőhöz, ahol elszívott, majd eltaposott egy cigarettát.
A cigarettacsikk is különös: olyan, mintha csak egy papírlapból vágták volna ki, szinte kétdimenziós: papírvékony benne a dohánymaradék is. Mintha préssel nyomták volna össze.
O’Brien követi a nyomkeresőket, de inkább a rendőröket és segítőiket figyeli — ki tudja!
A második teherkocsi nyomait fellelő, ifjú Rush közrendőrt a várhatónál ijedtebbnek látja.
Odalép hozzá, szóba elegyedik vele, cigarettával kínálja.
Rush figyelmezteti, hogy nem ismételné el hivatalosan, amit mondani fog, személyes okok miatt, majd elárulja O’Briannek a következőt:
Rush nagyapja, Floyd Rush a Nagy Háború (WW1) előtt nem sokkal egyszer futva esett be hazulra. Az öreg azt állította, hogy a Knudsen-tanyánál, egy fészernél egy vérbe fagyott, de ránézésre sértetlen halottat talált, és sürgette őket, hogy menjenek vele. A család férfitagjai mentek is — de nem találtak semmit. Se holttestet, se vért.
A család úgy döntött, hallgat az esetről. Floyd nagypapa elméje később, a Nagy Háború alatt lassan végleg elborult, elmegyógyintézetbe került, Seattle-ben.
Hogy mit keresett a Knudsen-tanyán, az nem derült ki (legalábbis O’Brian számára, egyelőre.)
Amikor O’Brian rákérdez, Rush közrendőr megmutatja neki, merre van a Knudsen-tanya. Pontosabban, hogy merre volt — mint elmondja, a háború vége után nem sokkal, kb. 5–6 éve leégett, és senki nem építette újra.
O’Brian megígéri neki, hogy minderről csak a társának beszél majd — és ezzel oda is lép Maxwellhez, aki épp a túlságosan lapos cigaretta-csikket szemléli.
[2020.05.02.]
Maxwell a napfénybe tartja a furcsán lapos csikket: vöröses árnyalatú az egész. Nem rúzs, ahhoz túl nagy a papír és túl egyenletes a szín. Vérhez túl világos. Talán valami ital. Megmutatja a sheriffnek és O’Briannek (aki kivár saját mondandójával.) Amikor Maxwell rákérdez, hogy megnézték-e az italosládákat, a sheriff azt feleli, nem, azokhoz nem nyúltak egyelőre, hiszen őket, az Iroda képviselőit várták. Maxwell biccent, és megkér két rendőrt, hogy nyissák fel a ládákat, és adjanak le neki egy üveget, továbbá nézzék meg, látnak-e bármi furcsát: hiányzó palackokat, hiányzó ládákat, effélét.
O’Brian szintén kér egy üveget (különös fény csillan a szemében, szomjas), de Maxwell leállítja, azt mondja, elég lesz egy.
Az egyik rendőr már nyújt is Maxwellnek egy palackot az első ládából. Whiskey, az államhatáron belülről. Minőségi, borostyánsárga ital. Nem vörös. És nem, Maxwell nem adja O’Brian kezébe. O’Brian beletörődik.
A rendőrök azt mondják, lehetett ott más láda is, de nem biztosak benne. Maxwell leparancsolja őket, felmászik maga körülnézni. Kap egy zseblámpát, hogy lásson a raktér homályában.
Míg Maxwell kutakodik, O’Brian óvatosan kipuhatolja, a sheriff tud-e bármit a Knudsen tanyáról — rejtőzhetnek-e ott szeszben utazó gengszterek — , illetve hallott-e már ehhez hasonló esetről a városban. Gondosan ügyel rá, hogy ne leplezze le Rush közrendőrt, mint forrást.
A sheriff őszintén csodálkozva néz rá, nem érti, honnét hallott a tanyáról. O’Brien elüti a kérdést, mire a sheriff elmondja, a tanyát havonta ellenőrzik, de fedél nélküli csavargókon kívül soha semmit nem találtak még ott. A tanyának volt ugyan egy pincerendszere, de az a tűzben olyan károkat szenvedett, hogy a rendbehozatala — az anyagigény és a szükséges munka miatt — bizton feltűnt volna a városkában. Persze, lehet, hogy messzebbről hoztak mindent, a bandáktól bármi kitelik… de erre nem sok esélyt ad.
Ami a mostanihoz hasonló eseteket illeti, Sterling, aki tizenegy éve sheriff a városkában, nem tud semmi hasonlóról — de javasolja, hogy O’Brianék kérdezzék meg az öregebb rendőröket, és nézzék át az irattárat, ha úgy vélik, ez közelebb viheti őket a megoldáshoz.
Maxwell eközben megtalálja egy hiányzó láda (vagy egy egész ládaoszlop?) helyét a raktér legbiztonságosabb, legkevésbé rázós pontján, a rakteret a vezetőfülkétől elválasztó fal mellett, a két szekció közötti kis, ovális ablaktól jobbra. Megnézi a falat, és megállapítja, hogy csak egy láda volt itt — és kiszúrja, hogy az ablakból egyrészt hiányzik az üveg — de a szilánkok is, esélyesen nem tegnap tört ki — , másrészt a keretét (az üvegperemmel együtt) vöröses hártya borítja. Olyan színű, akár a cigarettapapír.
Maxwell marshall a kése hegyével mintát kapar belőle, megszagolja. Fűszeres illata van? És még valami? Maxwell nem tudja azonosítani. Felhívja magához O’Briant is, megmutat neki mindent, és az orra alá dugja a kése hegyét, de O’Brian se tudja meghatározni.
Visszalépnek a raktér ajtajához. Maxwell leugrik a sheriffhez, őt is megkérdezi az az anyag szagáról. Sterling arrébb megy, viszi a kést, kilép a vörös körből (ami, jegyzi meg közben O’Brian fentről, túl szabályos, és túl nagy.) A sheriff vesz pár mély levegőt, majd rápróbál. Ital, és vér, mondja.
Maxwellék a fejüket csóválják. Rövid egyeztetés után arra jutnak, hogy a városka bonctermében, a sheriff-iroda mellett folytatják, ahol Dr. Jerry Jesse Layfield épp a holttestet vizsgálja. A sheriffel azt beszélik meg, hogy találkoznak az irodájában, amikor visszaér az embereivel.
Már épp indulnának, amikor Rush (aki a többi rendőrrel együtt időközben tovább kereste a nyomokat) odahívja őket a csempész-teherautó vezetőfülkéjéhez. Kesztyű és zseblámpa a kesztyűtartóban, mutatja. Nem lenne benne semmi különös, ha a halotton nem lett volna kesztyű amúgy is. Persze, lehet, hogy tartalék, nem biztos, hogy egy másik embert jelent. Ki tudja.
Maxwell megkéri Rusht, nézze meg, nincs-e titkos rekesz a padlózatban vagy az ülés alatt — és lám, az ülés alatt egy pisztolyt találnak. 45-ös, félautomata, a markolatába (késheggyel, esetlenül és meglehetősen ostobán) belekarcolt névvel: “Slasky”. Kiderül, hogy a városban lakik egy Slasky, a főtéren, a sheriff irodájával szemben, a templom mellett, egy kis, barna házban. Hetvenvalahány éves, gázszerelő. Neki mintha lenne egy fia, mondja a sheriff.
O’Brianék összebólintanak, elköszönnek a tovább helyszínelő helyi rendőröktől — a sheriff meg akarja találni a másik teherautót és különösen súlytalan sofőrjét, vagy legalábbis a nyomait, hogy merre ment innét tovább — , aztán a két marshall elhajt Dryer felé.
Út közben O’Brian végre elmondja Maxwellnek, mit tudott meg Rushtól. Abban maradnak, hogy esélyesen célszerű lenne személyesen szemügyre venniük a Knudsen-tanyát. De csak miután beszéltek az öreg Slaskyval, és megtudták a boncolás eredményét a doktortól.
A főtéren, a templom mellett, a jókora diófa árnyékában, a barna ház kerítésén belül egy jókora kutya fogadja őket. Barátságos, épp csak vakkant, amikor bezörgetnek, és a gazdája könyékig olajosan előbaktat egy fészerből.
Az öreg Matthew Slasky kér pár percet, hogy megmossa a kezét, és előre tessékeli őket a házba. Amikor újra felbukkan, kávéval kínálja őket, de O’Brianék nem kérnek — a lényegre akarnak térni.
Az öreg Slasky nagyon is segítőkész, nem igazán van szükség a szokásos O’Brian a rossz zsaru, Maxwell a jó zsaru játékra. Miközben megmutatja a saját fegyverét (egy duplacsövű, gondosan karban tartott, régi Winchestert), elmondja nekik, hogy nincs jóban a fiával, Jackkel. Az öreg katonásan sajnálkozik afölött, hogy Jackben valami oldalági garázda vér ütött ki születésekor — és erősödött tovább a Nagy Háború alatt — , merthogy folyton meggyűlik a törvénnyel a fiú baja, hiába próbálta ő, az apja jóra nevelni a boldogult feleségével. Most is, lám, két marshall keresi! Szeszcsempész lett akkor, vagy már szökött bűnöző?
Maxwellék kikérdezik a pisztolyról, annak vésett markolatáról. Megtudják, hogy Jack ifjabb korában is szeretett farigcsálni, vésegetni — és amikor az öreg engedélyével átkutatják Jack gyerekszobáját (ahol évi egyszeri látogatásakor még mindig aludni szokott), egy régi, de üres, padlóba épített rejtek fedődeszkáján meg is találják a véset egy korábbi verzióját. (Továbbá Maxwell felleli egy ledér nőszemély buja, felirat nélküli fotóját az ágy matraca alatt, de ez nem tűnt fontos nyomnak.)
A kérdésre, hogy hol szokott régebben Jack elbújni, ha egyedül akart lenni, az öreg azt feleli: a Knudsen-tanyára járt, a pernahajder — azóta messze költözött — cimboráival együtt. Ott lógtak és italoztak, az öreg úgy sejti. O’Brianék ismét összenéznek, és tovább kérdeznek: Hol bújt el Jack, ha igazán egyedül akart elrejtőzni?
Az öreg azt feleli, egyszer a jó Layfield doktor hozta haza… a halottasházból. Ott bújt el. A két marshall meghökkent arcát látva az öreg megvonja a vállát, és azzal búcsúzik el tőlük, hogy reméli, elkapják a fiát (ha ugyan él még), és jól móresre tanítják, ha már neki nem sikerült tisztességes embert faragnia belőle. (Bezzeg a lánya! Az orvos lett Seattle-ben!)
O’Brianék az autójukat az öreg háza előtt hátrahagyva átmennek a boncteremhez. (Út közben elmegy mellettük a városka lelkésze — a gallérjáról ismerik fel — , olyannyira a gondolataiba mélyedve, hogy majdnem beléjük ütközik.) A halottasházhoz érve nem mennek be azonnal: Maxwell körbejárja az épületet, ránéz a szépen ápolt kertre, benéz a kis melléképületekbe — de sehol senki, Jacknek nyoma sincs.
O’Brian elöl marad, a kerítés és a halottasház bejáratánál, hogy ha felriasztanák az esetleg bujkáló Jacket, legyen, aki az útját állja. Ehelyett kinyílik a ház ajtaja, és Layfield doktor — hatvanas, kopaszodó, kedélyes arcú férfiú — lép ki. Egy pillantás elég O’Brian elöl zsebbe akasztott jelvényére, és már tudja, kikhez van szerencséje. Bemutatkozik, és mindketten cigarettára gyújtva várják Maxwell visszatértét.
O’Brian kihasználja az időt: finoman faggatja a doktort a városkáról, Jack Slaskyről, a Knudsen-tanyáról.
Layfield szerint békés, unalmas városka ez, és pont ezt szereti benne. Jack Slasky bajkeverő, az volt mindig is, de nagyon ritkán jön csak ide, szerencsére, csak az anyja halála évfordulójára, évente egyszer. A Knudsen tanya pedig…
Ekkor ér vissza Maxwell, és rövid bemutatkozás után mind befelé indulnak, a formaldehid-szagba és a hideg, hátborzongató fogók, vésők, fűrészek és egyéb eszközök világába, a boncasztalon fekvő, feltárt halott, Lindsey Mason mellé — de O’Brian bíztatására a doktor folytatja, amit a tanyáról elkezdett.
Azt mondja, ő hívő ember ugyan, de a tudományban is hisz, ezért a hite filozofikus inkább, mint babonás. Mégis, ha van, vagy volt elátkozott kísértetház a világon, hát a Knudsen-tanya az: bárki jár is arra, jó eséllyel megvágja magát, kificamítja a bokáját, beveri a fejét, vagy csak majd halálra issza magát, mint a néha ott táborozó csavargók. (Üres volt már azelőtt is, hogy leégett, mert Knudsenék elköltöztek a városba, és nem sikerült eladniuk.)
Maxwell eközben — továbbra is Jacket keresve — átnézi a kis hűtőkamrát is, a doktor pedig kinyitja neki még a halottas-szekrényt is, hátha oda bújt. De nem.
Amikor visszatérnek hátulról, a doktor megkérdezi O’Briant, hogy hozzányúlt-e a halotthoz, míg ők a másik helységben voltak. O’Brian döbbenten néz rá: nyilván nem! Akkor csak a görcs húzta le Mason kezét az asztalról, még ha kicsit rég halott is már ahhoz. Vannak kivételek, és mindenre van tudományos magyarázat, mondja nyugodtan a doktor…
Odahívja őket a boncasztalhoz, és beszámol nekik arról, mit talált. Bár Mason harmincas, egészséges ember volt, szívinfarktus vitte el. Megijedhetett. Szarvastól, társaitól, más gengszterektől, ki tudja? Nem méreg végzett vele, az biztos — hacsak nem tekintik méregnek azt a két üvegnyi fűszeres, vörös alkoholt, amit megivott, szinte közvetlenül a halála előtt. Amott van, ni, lecsapolva. Persze, vér is keveredett bele, hisz fel kellett vágni a szerveket… De a vegyelemzés során majd figyelembe veszi, nyilván.
És ebben a pillanatban a feltárt mellkasú Mason kinyúl, hogy megmarkolja O’Brian zakójának alját.
O’Brian üvöltve ugrik hátra. Épp csak nem borítja fel az egyik műszeres polcot.
Maxwell elkerekedett szemmel és szájjal, földbe gyökerezett lábbal áll. Minden vér kifut az arcából.
A doktor eszméletét vesztve, boruló zsákként rogy a földre.
— Knudsen! — sziszegi tüdő nélkül a halott, és megemeli a fejét. — Knudsen-tanya!
[2020.05.10.]
Fekete fém csillan, ahogy O’Brian pisztolyt ránt. Vár pár szívdobbanásnyit, mi lesz.
Maxwell továbbra is döbbenten bámul.
A halott lendületből állna fel — de O’Brian fejbe lövi.
Csontszilánkok, velő, és vér — ám Lindsey Mason koponyájából valamiféle vöröses páraköd is felszáll. Fel: furcsán, nem jó irányba.
A páraköd Maxwell felé lebben-terül. Maxwell képtelen idejében elhajolni — letüdőzi.
O’Brian felkap egy rongyot, Maxwellhez ugrik a boncasztalt megkerülve, és próbálja ellegyezni a párát a társa elől — de az inkább felé kavarodik-támad. Ő reflexből kifújja a levegőt, elkerüli.
Maxwell az orra elé rántja a könyökét, az eszméletlen doktorért rohan, megragadja fél kézzel grabancát, a földön vonszolja az ajtóhoz, amit vállal-derékkal tör ki (biztos benne, hogy lila foltjai lesznek.)
A halott Lindsey Mason felpattan. Tátongó mellkassal próbálja megragadni O’Briant, de O’Brian kitér előle, és már rohan is kifelé, Maxwell után.
Becsapják az ajtót. Kempingszéket, asztalt raknak a kilincs alá — épp idejében, mert már döndül is a tetem az ajtónak belülről.
O’Brian megpróbálja életre pofozni a doktort — sikerül, de mellécsúszik a pofon, megcsúszik a keze, eltöri a doktor orrát, aki üvöltve ébred.
Maxwell köpköd, majd egy locsolókannából vízzel öblíti a száját — mindhiába. Úgy érzi, egyre többet nyel a különösmód borízű, vörös párából.
Layfield doktor értetlenül néz, nem emlékszik, Maxwelléket kérdezgeti a fájdalomtól és az ijedtségtől reszketve, hogy mi van.
Maxwellék nem mondják meg neki, méregről, hallucinációt okozó anyagról vakkantanak csak pár szót inkább, vegyszerről, ami a halottban volt.
Két rendőr ront ki a sheriff-irodából. Észreveszik Maxwellék jelvényét, és már ugranak is segíteni nekik: azt hiszik, valami eleven őrült/bűnöző akar kitörni a halottasházból. O’Brianék rájuk hagyják ezt.
A rendőrök figyelmeztetik a vélt támadót, majd, midőn nem válaszol, a kerítés fedezékéből szétlövik az ajtón keresztül.
Maxwell nem lő.
O’Brian közben elrohan a Thompsonjáért a kocsijukhoz. Mire visszaér, már nincs mozgás odabent. A rendőrök nyitnák az ajtót, de Maxwell rájuk szól, hogy rögtönözzek maszkot — mire ők az ingüket húzzák az orruk elé — , és hogy várjanak kicsit (aztán csak magában számol, nem fennhangon, hatvanig.)
A rendőrök végül szakértőn ajtót nyitnak, ahogy kell, majd meglátják a szétlőtt halottat. Összerakják fejben, hogy az — a halott Lindsey Mason — lehetett az ajtónál. De az lehetetlen! Bámulnak kicsit maguk elé, láthatólag sokkosan, megrökönyödve — az orvos pedig újra összeesik. Maxwell nem tudja elkapni.
“Biztos pajzsként használta valaki a hullát,” mondja az egyik rendőr. A lehetséges racionális magyarázat kizökkenti őket a bénultságból. Elrohannak keresni és megállítani a tettest, kint az épületen kívül — de persze nem találják.
A doktor magához tér egy székben, ahová Maxwell ültette. Kóvályogva bár, de megnézi Maxwellt, továbbra is biztosra veszi, hogy méreg miatt hallucinál, ami mindőjükre hathatott. Közli, hogy orvosi megfigyelés lesz ebből, mindannyiuknak — és hogy megnézi majd, mi lehetett a méreg, hátha akkor rájön, milyen ellenszert kéne keríteni és használni.
Maxwell észreveszi, hogy fakulnak a nyomok a benti padló fölött kerengő párában. Megmutatja O’Briannek is. Rájönnek, hogy a pára kerüli a napfényt. A lábánál fogva kihúzzák a halottat a napvilágra — Maxwell közben döbbenten szúrja ki, hogy mintha elkezdett volna visszanőni a tetem hiányzó tüdeje.
A hulla a napvilágon ráng párat… aztán elfakul a vére, rendes, egynapos tetemhez illő sötétre. Nem mozdul többet.
O’Brianék bevitetik a rendőrökkel a hullát egy “tepsibe”, és utasítják őket, hogy zárják is le. A rendőrök és Layfield doktor erre elég értetlenül néznek. “Hiszen úgyis mintát kell még vennem belőle az analízishez!” mondja az orvos. Maxwell pedig, aki még mindig émelyeg a gondolattól, hogy lenyelte és belélegezte azt a valamit, nem tud mit felelni erre — ahogy O’Brian sem.
A rendőrök azért beviszik a hullát — nem kéne, hogy bárki civil meglássa — , csak előbb persze odabent is körülszimatolnak gyorsan. Továbbra sem értik, hol menekülhetett el a tettes.
Maxwell furcsa megérzéstől (a fájdalom hiányától) hajtva megnézi saját oldalát, vállát, és megmutatja O’Briannek is. Maxwell testén nyoma sincs zúzódásnak, sebnek. Különösen érzi magát — de biztos csak az adrenalintól és a sokktól.
Arra is megkéri O’Briant, hogy nézze meg, az ő (mármint Maxwell saját) lábnyomai is fakulnak-e. O’Brian a fejét rázza. Nem. Legalábbis még nem.
O’Brian, Maxwell, Layfield és a két rendőr abban maradnak, hogy a rendőrök a dokival együtt itt maradnak — pontosabban a sheriff irodájában, egy jó kávéval. Megnyugszanak kicsit, aztán majd figyelik a mérgezés tüneteit, és hogy visszajön-e a tettes.
“Az ifjú Slasky az?” kérdezi Layfield doktor, O’Brianék pedig ráhagyják, sőt a rendőröknek is biccentenek, amikor azok felvetik, körözést kéne kiadni ellene…
O’Brianék elköszönnek, és a környék házaiból lassan előmerészkedő emberek ijedt tekintetének kereszttüzében sietve kocsiba szállnak.
Már épp indulnának, amikor megállítja őket az idősebb Slasky. “A fiam volt, ugye?” szegezi nekik a kérdést. O’Brianék azt mondják neki, hogy érdeklődjön a rendőröktől, aztán elhajtanak a Knudsen-tanya felé.
Úgy érzik, más kéne ide — egy démonűző pap talán, vagy valami hasonló! (O’Brian még keresztet is vet, pedig nem szokott.) Bizony — mert ami itt történt, az nem igazán a Szesztilalom alá tartozó ügynek tűnik. Nem csupán az állam törvényeit sértették itt meg — hanem magáét a természetét!
De azért mennek — mert Maxwell továbbra is érzi, hogy a testében ott van az az istentelen, túlvilági pára. Válaszokat és szabadulást, gyógyulást akar. És persze hát azért boríze is volt mégis, szóval mégiscsak szesz is valahol. A szeszcsempész teherautóból indult, abból tűnt el egy láda, az a láda amiben tán ez a furcsa, vörös valami volt… míg elő nem gomolygott belőle.
[2020.05.16.]
Rázós, elhanyagolt földút kanyarog az öreg dombok közt a Knudsen tanya felé. Maxwell szerencsére jól vezet, és szándékoltan lassan halad. Kátyúkat kerülget, és később egy, az útra dőlt villanyoszlopot is. A leszakadt vezeték halott — vélhetőleg rég lekapcsolták Dryerben. Fölösleges lett volna megjavítani.
Szellő borzolja az öreg fákat az út mentén. Egyre felhősebb ég, ritkul a kék, szürkül a fehér — de ha nem egy rémálomban járnának, még mindig ki lehetne ülni itt egy tisztásra, piknikezni Maxwellékkel. Ám a család felvillanó emlék csupán.
“Mi lehet a vörös pára? Boríze van. Méreg? Vagy inkább valamiféle életelixír?” kérdi Maxwell. “Netán a kormány titkos kísérlete folyik itt? Valamiféle szuperkatonát akarnak kreálni?”
“Olvastál Sherlock Holmest?” kérdez vissza O’Brian, miközben meghúzza a flaskáját. Nem kínálja Maxwellt, noha eszébe jut, hogy kéne. Maxwell nemet int, O’Brian folytatja: “Holmes azt mondja egy helyen, hogy ami a képtelen magyarázatok kizárása után marad, csak az lehet az igazság, bármilyen valószínűtlen legyen is. Szóval mi most utánajárunk, mi ez, mi az igazság. Jól vagy egyébként?”
“Nem tudom,” mondja Maxwell, mert nem akarja azt felelni, hogy túlságosan is jól van fizikailag, és pont ez az, ami rettegéssel tölti el. “Méreg. Szerinted méreg?”
És ekkor lefullad a kocsi, menthetetlenül. Maxwell ügyesen leparkol. Kiszállnak. O’Brian már nyitná a motorháztetőt, hogy megnézze, mi van, de Maxwell rászól, hogy majd ő előbb, mert az ő kocsija — védi, mint egy ijedt gyerek a kedvenc játékát. Azért végül persze odaengedi O’Briant is.
Csak az akku. Lemerült — de látszólag teljesen, és képtelenül hirtelen.
Be lehetne tolni. De merre? És érdemes még? Megnézik, hol is járnak.
“Már látszik a leégett tanya,” állapítja meg Maxwell. “És ott, annál a villanyoszlopnál két srác játszik valamit.”
O’Brian nem látja őket, mert Maxwell mögött áll, és a társa nyakát bámulja.
Maxwellnek finoman porlik a bőre a napon.
“Kérj valami kenőcsöt az ekcémádra,” mondja neki O’Brian.
“Nincs ekcémám,” feleli Maxwell. Sápadtan leporolja magát. A méreg dolgozik benne, biztos!
Rövid tanakodás után úgy döntenek, nem fordulnak vissza a város, a sheriff, és az orvos felé, ha már idáig eljöttek. Kételkednek abban, hogy Layfield doktor segíteni tudna — és válaszokat akarnak. Azok talán segíthetnek. Előre indulnak, a fiúk felé.
A suhancok kavicsokkal dobálják a kanyarban álló villanyoszlopot. Jack Dragon és Jim Samuel néven mutatkoznak be. 15 körüliek lehetnek. Vásott kölyköknek tűnnek, de lenyűgözi őket a két marshall jelvénye és fegyverei. Segítőkészek — pláne, amikor O’Brian fizetséget is ajánl nekik, ha beállnak megtolni a kocsit. Csakhogy szerintük vissza, a város felé kéne menniük. Előre semmi értelme próbálkozni, mondják, mert nem fog beindulni a motor. “Mert hát minden kocsi lerohad arrafelé. Vagyis majdnem minden kocsi. A boszorkány miatt.”
O’Brianék kissé meghökkenve néznek, még azok után is, amit ma már átéltek.
Boszorkány, bólogatnak a fiúk. Az egyikük nagyanyja mesélte, hogy élt itt régebben egy, aztán eltűnt, de most, pár éve visszajött. Miatta van minden.
A marshallok hitetlenkedését látva Jack és Jim az oszlop felé hívják a Maxwelléket. Mutatni akarnak nekik valamit.
Jack felkap egy formás követ, és megdobja vele az oszlopot. Csakhogy a kő eltűnik röptében. Jack felvesz egy másik, fehér csíkos követ, azt is eldobja — és az is eltűnik. Aztán előreszalad, az oszlophoz. Lehajol, felemel és felmutat két követ az oszlop tövéből, majd visszafut velük. Az a két kő az, amit eldobott.
Maxwell odaballag az oszlophoz — és egy különös rajzolatot talál a fába vésve, nagyjából szemmagasságban. Indián-jel lehet? Talán. Maxwell odahívja O’Briant is — de a társa egyszerűen nem látja jelet. Mintha ott se lenne. És az odaoldalgó srácok se látnak semmit.
Maxwell papírt, ceruzát vesz elő, és lerajzolja a jelet. Megmutatja O’Briannek — de meglesi a képet Jim és Jack is. És most, hogy látták Maxwell papírján, már mind észreveszik az oszlopon is a jelet. Érthetetlen.
A fiúk elmondják, meséltek a kövekről meg az eltűnő dolgokról Sterling sheriffnek, de a rendőrök nem hittek nekik. Végül azért csak kiküldtek valakit megint — ki mást, mint Rush közrendőrt — , aki kijött a kocsijával (“az övé bizony nem fulladt le!”), körülnézett a tanya kapujánál, beszélt valamit ott egy szurtos csavargóval, körbeszaglászott bentebb is kicsit… aztán hazament. Nem talált semmi.
O’Brian visszamegy a kocsihoz, és a Thompsonnal tér vissza. A fiúk megilletődve néznek rá, de felvetik, hogy ahogy a kövek el tudtak tűnni, a golyók is el tudnak — nem fog sokat érni a boszorkány ellen.
O’Brian megpaskolja a gépfegyvert, és azt mondja, a kőkorszak óta eltelt pár ezer év. Ez a technológia precízebb és halálosabb, mint holmi eldobott kavicsok.
Azt kéri a fiúktól, hogy vigyázzanak a kocsira, és ha ők Maxwellel nem térnek vissza nagyjából egy óra múlva, akkor riasszák a sheriffet a városban.
A fiúk bólintanak, de Jack megkérdezi, ne fusson-e be az egyikük inkább már most?
Maxwellék tartanak ugyan attól, hogy végül nem találnak semmit, és a kicsődülő rendőrség rajtuk röhög majd — de aztán rábólintanak az ötletre. Túl sok szörnyűség történt már ma ahhoz, hogy bárkinek nevetni legyen kedve, még ha üres lesz a tanya, akkor is.
O’Brian és Maxwell tovább baktatnak aztán, az út közepén, fel a dombon. Nem lopóznak, viszont feszülten fürkészik a facsoportokat, a bozótost. Csak a Knudsen-tanya kidőlt kapujánál állnak meg, ahol benőtt tábla figyelmeztet mindenkit, hogy a birtokháborítókat lelövik, idegeneknek tilos a belépés.
Körülnéznek. Kerék- és lábnyomokat találnak. Csizma, bakancs… és rendőrbakancs. Rush? Valószínűleg Rush. Csakhogy neki is sekély a nyoma. Ahogy Maxwell lábnyoma is az. O’Briané viszont nem.
O’Brian felveti, hogy mi lenne, ha megpróbálná megemelni Maxwellt. Maxwell biccent. Jó ötlet. Megállapítják, hogy Maxwell bizony nehéz, méghozzá annyira, amennyire kell. Amennyire a közelharci edzéseken szokott lenni. De akkor mi van a lábnyomával?
A kaputól Maxwell javaslatára osonva haladnak tovább a kiégett épület-együttes felé, körbe. Maxwell megy elöl — és O’Brian megesküdne rá, hogy Maxwell néha szó szerint eltűnik a szeme elől. O’Brian attól tart, kezd megbolondulni.
Egy bokor mögött apró, fekete gombák ezreivel benőtt ló-tetemre bukkannak. Régi — tán a tanyát elpusztító tűzvész napjaiban került ide — , de mégis borzongatóan testes. Kitöltik a gombák: amennyi húst vesztett, majdnem annyi gomba nőtt rajta és körötte. Mögötte, szemmagasságban jel éktelenkedik egy fán — ránézésre olyan, mint ami a villanyoszlopon is volt. Ezúttal is Maxwell veszi észre először. Megérinti. A jel feldereng, türkiz-bíborban füstöl — de csak pár másodpercig.
Fent, a romoknál valami megmozdul. Egy alak jelenik meg ott, ahol a lakóépület tornáca lehetett. Rosszarcú csempész a ruhái alapján, nem csavargó.
Maxwell és O’Brian kétfelé válnak, lopózva próbálják bekeríteni. Az alak azonban kiszúrja O’Briant, és már épp kiáltana is valakinek — de Maxwell hirtelen előbukkan a semmiből, mögötte, és lefogja, beléfojtva a szót.
Az alkoholszagú, borostás figura csak köhögni bír Maxwell szorításában. Maxwell nem hagy neki levegőt, míg el nem suttogja neki, hogy ők marshallok, és rá nem parancsol a férfire, hogy csak halkan. Ekkor aztán elengedi végre a nyakát — brutális lila folt az egész — , csak az alak kezét csavarja, fogja hátra. Ugyan nem akarja, de a csempész kisujja mégis nagyot reccsen Maxwell markában. A fickó tátog fájdalmában, de nem üvölt. Ha szól, csak sustorog.
O’Brian megmotozza a lefogott csempészt, és elveszi a pisztolyát.
Maxwell megkérdezi tőle, Lancrey-e? A férfi nemet int. “Hányan vannak bent?”, jön a következő kérdés, mire a csempész különösképp, mintegy önmagával küszködve visszakérdez: “Mondjam meg?”
Amikor Maxwell igent int, a férfi kiböki, hogy négyen — pedig még az ajkát is próbálja beharapni, hogy ne kelljen megszólalnia. De hiába. Láthatólag képtelen ellenállni Maxwell utasításának, állapítja meg magában elhűlve O’Brian.
“Van itt boszorkány?” kérdezi O’Brian.
A férfi döbbenten néz, mint aki azt hiszi, rossz tréfát űznek vele — aztán megnyugtatja Maxwellt és O’Briant, hogy nem, boszorkány nincs a tanyán. Ellenben ha a professzorra gondolnak…
És ekkor fejbelövi valaki, oldalról, a ház felől. A csempész rángatózva elterül.
A ház felől kiáltás száll a lövés nyomában: “Ketten vannak! Az egyik véres!”
O’Brian hasra vágódik, a porba, és már a kezében is a Thompson.
Maxwell a romos fal mögé ugrik, és hátrapillant. Az elesett, fejbe lőtt idegen koponyájából vörös pára száll fel, a vértócsa fölé.
O’Brian fennhangon felszólítja a gyilkost, hogy adja meg magát. Az válaszul rálő.
Maxwell el akarja kapni. Átpattan a fal kormos maradéka fölött, de… de egyszerűen túl nagyot ugrik. Képtelenül nagy távot, jó nyolc métert repül. Beleszédül a dolog lehetetlenségébe, egy pillanatra hányinger tör rá — de aztán földet ér, pontosan a revolverével épp újra O’Brian felé célzó támadó mellett.
Egyetlen mozdulattal, pisztolytussal üti le a férfit. Csak ártalmatlanná akarja tenni — de a csempész koponyája behasad, és holtan terül el.
És ekkor valaki oldalba lövi Maxwellt. Alulról, egy lépcsőről, ami tán az egykori ház fekete, dohos alagsorába vezet. Maxwell egy nyikkanás nélkül eldől, egyenest saját áldozata mellé. Ordítana fájdalmában, de nem tud, kiszaladt belőle a levegő, és ömlik belőle a vér.
A leütött figura fejéből is vörös pára száll fel — vagyis inkább előre, egyenesen a tátogó Maxwell felé. És aztán belé, be, Maxwellbe, át az orrán, a száján, a sebén. És Maxwell érzi, hogy gyógyulni kezd. Villámgyorsan.
O’Brian közben felpattan és felrohan Maxwell mellé, görnyedten, próbálva minél kisebb célpontot kínálni. Amikor odaér, észreveszi a lejáratot, a lejáratban épp mozduló alakot — és miszlikbe lövi a Thompsonnal.
“Felkelt!” köhögi a földön Maxwell. Oldalra mutat, a ház eleje, a fejbe lőtt alak felé, ahonnét eljöttek. A pisztoly még mindig ott a kezében: célra fordítja, és lelövi megint a kinti csempészt. A férfi újra elterül — talán végleg. De hát már az előbb is meg kellett volna, hogy haljon!
O’Brian leteszi a Thompsont, és rögtönözve nekiáll ellátni Maxwellt. Szörnyű sebre számít, ahogy felhúzza vöröslő zakóját és ingét. Tudja, hogy ha meglesz a kötés, menekülniük kell: próbálja kitalálni, miként támogatja-vonszolja majd fedezékből fedezékbe a társát…
Aztán felfogja, hogy Maxwell sebe magától gyógyul. Csont reccsen a helyére, hús forr össze, bőr heged.
O’Brian keresztet vet, és elhátrál Maxwelltől.
“Még kettő van lent,” mondja Maxwell. És feltápászkodik.
[2020.05.27.]
Maxwell előre lép, indul lefelé. O’Brian nyel egyet, összeszorítja a fogát, és követi.
A lépcső alján az aprócska, sötét helységben ott hever az O’Brian által szitává lyuggatott holttest. Minden véres — de ez a vér nem száll, legalább. Jobbra is, balra is öreg fémajtó komorlik. Mindkettő nyitva van, ha csak résnyire is — és a réseken keresztül halovány fény vetül Maxwellékre és a halott gengszterre.
O’Brian fülét sercegő-kerregő zaj üti meg, odafentről, a felszínről. Int Maxwellnek, mindketten megdermedve fülelnek egy ideig — de nem történik semmi, a zaj pedig elhallgat.
Maxwell beles, majd belép a jobbra vezető ajtón. O’Brian pár másodpercig még figyel odakint, hátát a véres falnak vetve, hogy balra és felfelé is lásson, aztán inkább követi a társát.
Maxwell négy rozsdás és koszos kórházi ágy előtt áll. Kettő üres csak — a másik kettőn egy-egy test hever. Halott csavargók. Vaságyaik közt viharlámpa ég a kőpadlón: erős, barátságtalan fénye hosszú árnyakat vet, melyekbe hiába próbálnak belemarni a plafon keskeny résein beszüremlő napfény-pászmák. Infúziós állványok hajolnak az ágyak fölé, valahogy túl sok csővel és túl sok, sötétvörös lével teli tartállyal. És a csövek közül nem mind az üvegekbe fut: némelyik a tartóállványok belsejébe vezet, onnét pedig talán le, tovább, a padlóba. Érthetetlen.
A helységben nincs semmi más. Se ruha, se használati tárgyak. Csak a halottak, akik ránézésre már akkor sem éltek, amikor lehurcolták ide őket.
Maxwellék különös, hatszögletű, feketés fémlapokat találnak az ágyak alatt, a padlóba mélyesztve. A lapok valamiféle gépnek tűnnek. Alig hallhatóan zümmögnek, és fura, szervesnek ható, de ahhoz túl szabályos vésetek borítják őket — mintha gomba nőtte volna be őket.
Hogy mindez mit keres egy vidéki, leégett tanya pincéjében, arra ötletük sincs Maxwelléknek. De a legszívesebben már itt se lennének. Vagy inkább ide se jöttek volna.
Egy ideig feszülten figyelik, mozdul-e odakint bárki — de nem. Bizonnyal csapdát állítottak nekik a gengszterek. Egymásra néznek, kérdőn. O’Brian biccent. Nincs más út, csak előre? Lenne, de nem azt választják. Tovább indulnak. Bele a vélt csapdába.
Kinyitják az ajtót, ahogy kell, egyikük rúgja, a másikuk betérdelve, fegyverrel a kézben.
A szemközti helység valamivel nagyobb, és még az előzőnél is hátborzongatóbb. Egyetlen, jókora és jól felszerelt, viszonylag tiszta — és szerencsére üres — műtőasztal áll a közepén. Sápadt, vibráló, hideg reflektorok világítják meg.
Hol van a reflektorok áramforrása? Miért futnak itt is az állványokba és onnét a padlóba a csövek? Ezek lennének a kérdések…
…de egy alak bukkan fel az asztal mögül, és pisztolyt fog O’Brianékre, ocsmány, gúnyosan udvarias mosollyal. Véres a foga.
O’Brianék nem lőnek, pedig lőhetnének.
“Szövetségi marshallok vagyunk!” kezdi figyelmeztetően Maxwell, de a gengszter nem várja ki.
“Befelé!” rivall Maxwellre és O’Brianre.
És Maxwell engedelmeskedik neki. Belép. Mintha dróton rángatnák. Az elméje üvöltve tiltakozik az érzés ellen, hogy valaki más parancsol a testének.
O’Brian viszont megpróbál ellenállni az idegen gondolatnak és szándéknak a fejében és a tagjaiban. Őrjítő erőfeszítés, de sikerrel jár — mire a véres fogú gengszter térdre rogy, mintha letaglózták volna.
O’Brianék hamar megbilincselik, és faggatni kezdik. Az alak azt krákogja, a professzor nincs itt, és nem érhetik el. “Ugye tudja,” néz O’Brianre, “hogy egyedül van itt?”
O’Brian Maxwellre sandít, aki a fejét rázza. Ketten vannak. A véres fogú képe megint fájdalmas mosolyra húzódik.
“Hol az utolsó társa?” förmed rá Maxwell. A gengszter egy hátsóbb ajtóra bök a fejével, a reflektorok fényén kívüli homályba.
Maxwellék bekiabálnak, hogy jöjjön ki, aki bent van — de nem történik semmi.
A véres fogú nagyot nyel, és mond nekik valamit, ők pedig érzik, hogy furcsa, elmosódó szavai ismét utat próbálnak találni a fejükbe — csakhogy Maxwell ezúttal önkéntelenül visszaüt. “Aludj te!” ordítja magában az idegen felé reflexből, és akarata hullámként csap át másikon. A gengszter lehorgasztja a fejét, felmászik a műtőasztalra, betakarózik, és becsukja a szemét.
Döbbenet.
Maxwell ugyan szédül, és az eddiginél is jobban elsápad, mégis úgy dönt, megpróbálja tudatosan, szándékoltan is a dolgot. Az ajtó felé fordul, ami mögött az utolsó szeszcsempészt sejti. “Jöjjön ki!” parancsolja.
És bentről kijön egy férfi, kába arccal, kezében pisztollyal.
“Dobja el a fegyvert!” szólítja fel Maxwell.
És a férfi engedelmeskedik neki, újra.
Maxwell megtántorodik. O’Brian csak figyel, a háta mögül.
“Mit csinálnak itt?” kérdezi Maxwell.
És a férfi beszélni kezd, miközben halálra vált arccal mered Maxwellre.
“Lancrey rokona talán?” kérdezi Maxwelltől. “És különben is, nappal van! Hogyhogy kint van?! A professzor embere? Elégedetlen a főnök? A városból hívatták vagy küldték ide? Rádión?”
“Azt kérdeztük, mit művelnek itt?”, förmed rá válasz helyett Maxwell és O’Brian, szinte egyszerre.
A kövérkés, kegyetlen arcú, leginkább rossz útra tévedt banktisztviselőnek tűnő gengszter megszeppen. Továbbra is a levegőbe emelt kézzel válaszol. Elmondja, hogy a professzor kísérletezik itt — Travis Kirkhamnek hívják — , ő gyártja az ‘elixírt’ a Lancrey család és banda kiváltságos tagjainak. Kétféle erősségben: a gyengébbet ők, azaz a magafajta közkatonák is ihatják, attól erősek, gyorsak, és fáradhatatlanok. Az elixír erősebb változatát viszont csak és kizárólag az használhatja, akit a professzor felkészített — és ilyen felkészített ember csak egy van, aki nem más, mint az öreg Lancrey.
“Elixír?” kérdezi O’Brian. “A vörös folyadék, ami kifolyt a mezőn?!”
“Ahá!” fújja ki a levegőt a férfi. Csillog a szeme a sötétben. “Szóval így történt! Biztos megdézsmálta a Főnöknek szánt üvegeket az egyik eszement szállító! Aztán akkor belehalt, és onnét ment tovább az elixír! Egy jó része hazajött! De nem minden! A hiányzó maradék… ott van most, magában! És maga még él! Nagyon erős lehet!”
Maxwellre mered — ahogy O’Brian is.
“Nem jó,” csóválja a fejét lassan a kövérkés gengszter. “Magának nem lesz jó. Meg fogja enni az elixír belülről, mert nincs felkészítve. És arra csak a prof képes.”
“Hol van?” kérdezi tőle Maxwell.
“Lent. De nem jön ki. Nappal van.”
O’Brianék megbilincselik és leültetik a műtőasztal mellé, aztán már indulnának is befelé, keresni a professzort.
“Nem hallják, mit mondtam? Hogy erőssé tesz?” kérdezi a gengszter. Elszakítja a bilincseit, és feltartja kezeit. Talán csak segíteni akar — de O’Brian leüti a Thompson tusával, reflexből.
A férfi által nyitva hagyott ajtóban fény világlik. Ahogy belépnek, O’Brianék egy pillanatra fellélegeznek — mintha egy szigetre érnének az őrület tengerén. Otthon vannak: egy igazi, hamisítatlan szeszcsempész-tanyán, nem pedig egy morbid, föld alatti kórházban.
Sárgás fényű — idelent szinte barátságosnak ható — villanykörte világít a plafonon. A hátsó fal mellett két vetetlen ágy áll, előttük székek egy asztal körül. Az asztalon kártyalapok és pénz — egy félbeszakadt pókerparti — , alkoholszagú ital kristálypoharakban és egy üvegben. És két ajtó, tovább.
Maxwell nekiáll átkutatni a helységet…
…O’Brian viszont óvatosan tovább megy. Most járhat valahol a lefelé vezető lépcső mögött, egy jókora helységben. Nekik, marshalloknak való pincerész ez is, igazi nagy fogás: egy teljesen felszerelt, működő szeszfőzde, legalább kéttucatnyi hordó, üvegek faládákban és a padlón. És egy erős, fekete fémajtó balra, a hordók között.
No meg egy hatszögletű gépezet, a főzde asztalán. Olyan, mint a lapok az ágyak alatt, csak emberibb egy fokkal. Rádiónak tűnik. Van felismerhető hangszórója, tárcsái, és gombjai. És serceg, hipnotikus, monoton ritmusban. O’Brian tanulmányozni kezdi.
Pár perc múlva belép Maxwell is. Körbepillant, aztán O’Brianhez fordul.
“Menjünk haza,” mondja. Nagyon, nagyon sápadt. “Megvan a fekete könyvelés. Ha innét ki is rámolnak mindent, mire visszatérünk, megvan a Lancrey elleni bizonyíték. De most menjünk innét. Rosszul vagyok.”
“De itt bujkál még az egész istentelen operáció főkolomposa,” feleli O’Brian, és elcsavar egy tárcsát a ‘rádión’. A készülék megreccsen, és különös, valahogy embertelennek ható, mechanikus — zizegő gépezetre emlékeztető — hangon beszélni kezd.
“Itt Kirkham,” cserregi-zümmögi hangosan. “Jöjjenek le. Balra az ajtó.”
És a balra lévő ajtó kattan egyet. Szabad az út.
“Mondom,” biccent O’Brian. “Itt van. Kapjuk el.”
Közben odakint valami megzörren. Talán a bankár ébredezik, akit O’Brian leütött.
Maxwell leül egy székre, a fejét rázza. Ő inkább eltűnne innét, ismétli meg. Nincs jól, nagyon nincs.
O’Brian ráeszmél, hogy a társa nem viccel. Ránéz Maxwellre, bólint, és megkéri, hogy várja meg itt. Csak pár perc, nem több — lemegy, elkapja a professzort, és már mehetnek is.
Ezzel megfordul, és elindul a lejárat felé.
Maxwell sóhajt egyet, összeszedi a maradék erejét, és már megy is utána. Együtt kezdték, együtt fejezik is be — nem engedheti egyedül veszélybe a barátját.
[2020.05.30.]
O’Brian belöki az ajtót. Koromfekete járat indul lefelé.
Maxwell megtorpan, megállítja O’Briant is. Azt mondja, visszamegy a viharlámpáért. Az elektromosság kihagy, a zseblámpa nem biztos, hogy elég. O’Brian biccent.
A kövérkés gengszter a műtőasztalon ül, lehorgasztott fejjel, a még mindig alvó társa mellett. Felnéz O’Brianre. “Én soha nem találkoztam a professzorral, pedig évek óta itt dolgozok,” mondja.
Maxwell nem törődik vele. A lépcsőnél, a halott mellett felnéz az égre odakint, aztán felveszi a lámpást, és visszatér vele a Thompsonnal őrködő O’Brianhez.
O’Brian eladdig a fekete járatból szüremlő zajt figyelte, pár lépés távolból. Gépies, mégis szerves hang. Mintha tucatnyi óriási százlábú szaladna körbe-körbe egy lezárt fémhengerben. O’Brian libabőrös lett tőle. És Maxwell is az lesz, amikor O’Brian felhívja rá a figyelmét.
Mégis belépnek a sötétbe.
Az ember rakta lépcsőnek öt fok után vége szakad, és különös barlangjárat veszi át a helyét. A falak, úgy tűnik, fekete, kőkeményre döngölt földből vannak, melyben túlságos szabályos vonalú gyökerek (vagy túlságosan szabálytalan, fémes drótok és csövek) futnak. És egyre több az apró, tűhegynyi, vagy legfeljebb körömnyi gomba a mechanikus gyökereken. Tíz, száz, ezer, tízezer, aztán már mindent beborítanak — az egy ideje egyenesen futó járat végén pedig zöldeskék, halovány fény dereng fel, sötét folttal a közepén.
O’Brianék megállnak. Maxwell felemeli a lámpást, előre világít. A sötét folt egy széken ülő ember. Öreg, vagy inkább kortalan arcú, kopasz férfi, a viharlámpás fényét tükröző szemüvegeben. Keresztbe font karral vár. Ha nem fehér, orvosi köpenyt viselne, lehetne egyiptomi múmia is.
O’Brianék azonosítják magukat, és ráparancsolnak, hogy emelje fel a kezét. A férfi pedig engedelmeskedik… legalábbis részben. “Üdvözlöm önöket,” recsegi (alig nyitja ki a száját!), és feltartja a jobbját. Úgy mozog, mintha dróton rángatnák. “Üdvözlöm önöket,” ismétli monoton hangon. “Üdvözlöm önöket.”
O’Brianék megindulnak felé — ám a torz ovális alakú kis terembe érve földbe gyökerezik a lábuk. A falak mentén sosem látott, az emberiség technológiai szintjét egyértelműen meghaladó gépek állnak. Felületük olyan, akár a falak: rovátkolt, szerves anyaghoz túl szabályosan, szervetlenhez túl rendszertelenül. Külszínükön gombák százezreinek derengése lüktet valamilyen őrjítő, lassú, csak a tudat és észlelés peremén sejthető ritmusban, belsejükben a már messziről hallható, pergőn sercegő zörej duruzsol. Céljuk kiismerhetetlen — ám itt-ott csupasz testű, emberfej nagyságú fémtartályokat foglalnak magukba.
O’Brian odahajol egy ilyen tartályhoz — aztán üvöltve ugrik hátra. A tartály sötét üvege mögött egy emberi agy úszik a baljós, vörös folyadékban. És ez az agy él, lüktet. Talán az alul belé futó csövek táplálják. Vagy az elixír maga.
Maxwell a professzorra néz. “Meg akarok gyógyulni,” mondja. Közben magában a családjára gondol, a feleségére és a gyerekeire — attól tart, valaki megint át akarja majd venni a hatalmat a gondolatai felett, és így próbál védekezni, mióta csak elindultak lefelé.
“Mi történik itt?” ordítja O’Brian, és a professzor koponyájának nyomja a gépfegyvere csövét. A férfi csontja beszakad, akárha penészes tojáshéj lenne, a Thompson pedig beleszalad oldalra dőlő fejébe.
O’Brian csak tátog, visszarántja a fegyvert. A professzor koponyáján tátongó lyukból zöldeskék derengés szüremlik elő. Gombák, megintcsak gombák! És a professzor közben beszél tovább, felel Maxwellnek.
“Meggyógyítjuk,” mondja, jobbját még mindig a levegőben tartva. “Meggyógyítjuk. Aztán elmennek innét, és nem jönnek vissza.” Nem kérés. Kijelentés.
“Forduljon meg,” folytatja az alig mozgó szájú professzor. “A bejárathoz. És lépjen előre. A társa…”
“O’Brian kimegy,” mondja Maxwell. O’Brian szeme már nem tud tovább kerekedni. Két mondat erejéig vitázik, de aztán bólint, és engedelmeskedik.
“És elfordul,” teszi hozzá a professzor.
Amikor már O’Brian is a folyosó sötétségét nézi (Maxwell pedig O’Brian hátát), valami megmozdul mögöttük. Egyikük sem akarja tudni, mi az. Rossz, valóságtól idegen hang, fémes-nedvesen csusszanó.
Aztán Maxwell vállára ránehezedik valami, bőrét a zakó alatt is forróság önti el, mintha égne, mintha az erő szállna ki belőle. Az arca elé emeli a kezét, zokog. Megroggyan a térde, már-már elesik — de két kar (két másik kar!) a hóna alá nyúl, és megtartja.
O’Brian hallja, amint Maxwell majdnem elzuhan. Nem bírja tovább, és megperdül.
Aztán azt kívánja, bár ne tette volna.
Maxwell mögött egy szörnyeteg magasodik. Fekete és rózsaszín, zöldesen derengő gombákkal borított — vagy tán gombák millióiból álló — teste rémálomba illő átmenet egy óriási folyami rák, egy szőrtelen, hatalmas, éjszín bőrű denevér, és egy drótkötélből mintázott ember között. Nincs szeme, szája, orra, füle, és egyáltalán, arca — csak a gombák sokasága dereng Maxwell fölött.
O’Brian érzi, hogy a lény látja, figyeli. O’Brian észreveszi, hogy az egyik oszlopon friss lyuk tátong — olyasforma, amiből a lény bújhatott elő. Azaz lehet, hogy a többi hat oszlop is egy-egy ilyen borzalmat rejt.
O’Brian újra megpördül, és elrohan, fel, ki, el innét, ahogy csak lehet!
A lény leengedi Maxwellt a földre, és elhátrál, visszaolvad az oszlopba.
“Távozhat,” recsegi a halott professzor Maxwell háta mögött, a széken. (Élt egyáltalán valaha? Vagy csak gomba-szobor, afféle ember-minta, amit ezek csináltak?)
Maxwell iszonyatosan gyengének érzi magát, minden porcikája lángol.
“Figyelmeztetem magukat, cserébe, amiért… megtisztítottak,” mondja, de nem néz hátra, “hogy ide fog jönni a rendőrség, és nem fogják tudni… tovább csinálni… bármit művelnek is itt…”
Eközben O’Brian visszaér a szeszfőzde emberi világának biztonságába — ahol egy fegyver csöve fogadja. A kövérkés, gonosz képű gengszter az.
O’Brian félőrült gondolatai közt ő viszont csak egy akadály, ami gátolja abban, hogy a lehető leggyorsabban a lehető legtávolabb kerüljön mindattól, amit odalent látott — és ami talán utána is készül jönni, talán Maxwell alakjában.
Maga elé rántja a Thompsont, és tüzel. Már nincs többé akadály.
A mélyben Maxwell vár pár szívdobbanásnyit, hátha választ kap — de csak az eleven gépek sercegnek. Vagy mégsem? Maxwell megfordul, mert úgy érzi, valami változik.
A terem. Már kisebb, mint volt. Lassan összehúzódik: a mennyezet ereszkedik, a falak közelebb és közelebb zárnak, elnyelik az oszlopokat, és majd tán a professzort is — sőt, Maxwell érzi, az ő sorsa sem lesz más, ha marad. Csakhogy ő nem része ennek az egésznek. Most már nem. Lehetett volna. De ha nem indul el, még lehet is.
Felkapja az elejtett viharlámpást a földről, és botorkálva, az idegen falnak támaszkodva, remegő térddel elindul kifelé.
Épp csak eléri a lépcsőket, amikor a folyosó bezárul mögötte, mintha sosem lett volna ott.
Maxwell tekintete a szétlőtt gengszterre esik, aztán a szeszfőzdére. Kapkodva előkapja a vihargyújtóját, lángra lobbant egy rongyból és üvegből tákolt gyújtóbombát, és bedobja a hordók közé. Aztán siet kifelé, ahogy csak tud. A tűz hörrenő robaja ad neki egy kis előnyt, de nem sokat.
A lépcső aljában fut bele O’Brianbe. Barátja két, isten tudja, honnét kerített benzineskannával tart lefelé. Az ír különös pillantást vet rá — “ember vagy te még egyáltalán?!” — , aztán elmegy a másik irányba, és bár hallja a főzde felől közelítő tüzet, a másik irányba is fellocsol mindent benzinnel.
Maxwell felmegy a lépcsőn, ki, a friss levegőre, a borongva szemerkélő esőbe. Körbenéz — és hirtelen megérti, honnét a kannák. Akár a jóval hamarabb érkező O’Brian, ő is felfedezi, hogy a Knudsen-tanya porig égett fészere valójában mégsem égett porig. Sőt, valaki újraépíttethette pár éve: ott magasodik ugyanis a tanyaépülettől balra. Tele van hordókkal, ládákkal, sőt, két, láthatóan szeszcsempészetre átalakított teherkocsi is parkol benne.
Maxwell megesküdne rá, hogy mindez eddig nem volt ott. De az elmúlt pár óra után már tudja, hogy kár volt hinnie a szemének. Ha kavicsok eltűnhettek, ha ő maga eltűnhetett O’Brian szeme elől, miért pont egy komplett fészert ne rejthettek volna el a mélyben lakozó… fertelmek… embertelen, mágikusan eleven gépezeteivel?
Füst szivárog a padlóból. És O’Brian érkezik, rohanva. Az ír idegenkedését és félelmét félretéve magával rántja Maxwellt, vonszolja, odébb — és idejében.
Mögöttük megremeg a föld, és a tanya maradványa tüzet okádva a levegőbe repül. A ládák, a hordók, a további benzineskannák, a teherkocsik, az egész fészer, egyetlen, hatalmas döndüléssel ronccsá, törmelékké, száguldó repesszé, semmivé lesz.
Valami nagyon nagyot robbant odalent, a mélyben.
A Knudsen-tanya újra lángol. Irdatlan, fekete füstoszlop kígyózik az ég felé.
O’Brian Maxwellre néz. “Orvosi segítségre van szükséged,” mondja. “Megyünk Dryerbe.”
“Nem,” mondja Maxwell. “Ne oda. A zsaruk benne lehetnek.”
Nem vitatkoznak sokáig, O’Brian hallgat Maxwellre. Együtt indulnak a Seattle-felé vezető főút felé, szó szerint árkon és bokron át. Lassan haladnak. Maxwell nagyon gyenge. O’Brian továbbra is fél tőle — ki tudja, mi van vele, vagy épp benne — , de segít neki. Mert mégiscsak az egyik, vagy inkább a legjobb barátja.
Egy óráig tart, mire odaérnek. Esik az eső. Békésen, csendben.
És jön egy autó. Személykocsi, egy viszonylag új, drága Ford. Szép, bogárzöld. Egy szép, fiatal nő ül a volánnál. Segítőkész: azonnal leáll, amint O’Brian leinti. Dorina Clentonnak hívják — benne van az igazolványában is, amit Maxwell elkér tőle, miután ő és O’Brian igazolták magukat. (“Nem lenne szerencsés, ha mondjuk Lancrey lenne a neve,” motyogja Maxwell.)
Elviszi őket Seattle-be, az első kórházig — nem kérdezősködik út közben, csak vezet, látszik rajta, hogy meg van szeppenve a marshalloktól — , és amikor odaérnek, berohan orvost hívni.
Maxwell O’Brian kezébe nyomja a szeszfőzde titkos szállítási jegyzékét. “Húzd rá Lancreyékre a vizes lepedőt,” suttogja. Aztán a kiérkező ápoló felfektetik egy hordágyra, és elviszik.
// és innét kezdve villanásnyi jelenetekre szakadnak a további események
// vágás
Egy orvos megpróbálja kikérdezni O’Briant arról, hogy mi történt Maxwellel — mert minél többet tudnak, annál nagyobb esély van rá, hogy meg tudják menteni Maxwellt. O’Brian szinte leüvölti. Nem tudja, nem volt ott, nem ő az orvos, jöjjenek rá, oldják meg! …gáz lehetett, valami vegyszer, mert robbanás volt. O’Brian már tudja, ez kerül majd a jelentésébe is. Gáz. Vegyszer.
// nem sokra rá
O’Brian telefonál az Irodának. Nem mintha a borzalmak mellett sokat számítana neki épp holmi szeszfőzők üzelme, de viszi a rutin. A főnöke, Fuller veszi fel. Meghallgatja O’Brian rövid beszámolóját. Megdícséri a jól végzett munkáért. Aggódva kérdezi, túléli-e Maxwell. Megígéri, hogy máris küld őröket Maxwell szobájához. Berendeli O’Briant az Irodába — kíváncsi az igencsak ígéretes, nagy fogással kecsegtető szállítási jegyzékre.
// később
O’Brian az Irodában. Mindenki a vállát veregeti, és Fuller ismét gratulál neki, ám ő jobbára csak bámul maga elé. Átadja a főnökének a jegyzéket, aki elégedetten belelapoz, majd az asztalára teszi, és hazaküldi O’Briant pihenni és jelentést írni.
Nem, nem itt bent, teszi hozzá, amikor látja, hogy a szobájából kifelé O’Brian le akar ülni egy asztalhoz. Otthon. Vigyen egy hordozható írógépet, ha kell.
Ha a dryeri rendőrség gyanús, egyelőre ne szóljon nekik. Hadd higgyék azt, hogy benn égtek a tűzben. Majd ha meglesz a jelentés, átgondolják.
Ó, és még valami… ugye ő, O’Brian akar szólni Maxwell családjának arról, mi történt? Jobb lenne, ha egy régi baráttól kapnának hírt arról, hogy hogy van Frank.
Sean bólint.
// fél óra múlva
O’Brian leparkol Maxwellék takaros háza előtt. Nem nyit esernyőt, nem is tudja, van-e nála. Becsönget, megvárja, míg kiér Marge, Maxwell felesége. “Frank kórházban van,” mondja O’Brian. “Túl fogja élni. Beviszlek hozzá.” A nő sápadtan megköszöni, és már megy is a kabátjáért és cipőt húzni.”
O’Brian bekíséri a nőt a kórteremig. Biccent a rendőröknek, és beles az ágyra, amin a feleségét ölelő Maxwell ül. Maxwell észreveszi, és erőtlenül bár, de üdvözlésre emeli a kezét. O’Brian visszaint, de nem megy be, magukra hagyja őket.
Maxwell intése a professzor üdvözlésre emelt karját juttatja eszébe. Meg minden mást is. Nem mintha elfelejtette volna… de akkor is.
// újabb fél óra múlva
O’Brian hazaér. Előhúz az asztala fiókjából egy üveg whiskeyt, tölt magának. Leül az írógépe elé, és befűz egy üres papírt a gépbe. Jelentést kell írnia. No de mi kerüljön bele?
// este tízkor
Leszállt az éj. O’Brian mellett egy félig üres üveg csillog az asztali lámpa barátságos fényében. A papíron még egy betű sincs.
Valaki felcsenget.
// két perccel később
O’Brian félrehúzza a lépcsőháza ajtaján a kémlelőnyílás fedlapját, és kiles.
Ismeri azt az arcot, aki odakint áll. Ezerszer látta már, távolról, és fényképeken. Az öreg Lancrey az, a Lancrey banda rettegett feje. Kopaszodó, rosszarcú, a hetvenes éveit taposó figura, olyan öltönyben, ami negyven éve volt utoljára divatos. Jóval alacsonyabb a hórihorgas O’Briannél, mégis úgy néz fel rá, mintha ő lenne a nagyobb és az erősebb.
“Csak én menthetem meg a barátja életét,” mondja O’Briannek. “És tudja, mit kérek érte cserébe.”
“Miért hinnék magának?” kérdezi a félig részeg O’Brian. “Csak be van ijedve, mert tudja, hogy elkaptuk.”
“Azért, mert tudja, hogy mi baja a társának, és azt is tudja, hogy én is tudom,” feleli az öreg Lancrey. “És tudja azt is, hogy az orvosoknak esélyük sincs a professzor tudásával szemben.”
“Professzor?” kacag fel keserűen O’Brian. “Még hogy professzor! Úgy látom, maga sem tudja, mi van odalent!”
“Lényegtelen,” mondja Lancrey. “Ami számít, az az, hogy én tudom megmenteni a barátját. Ha megteszi, amit várok magától.”
“Már a főnökömnél van a jegyzék,” vág vissza O’Brian. “Már késő! A maga barátait pedig kifüstöltük a tanyán!”
“Az irodájukban van a jegyzék,” mosolyog Lancrey. “És maga be tud menni érte. Azon pedig igazán meglepődnék, ha ki tudná füstölni a professzort. Gondolja meg. Két napja van rá, addig fog még élni a barátja. Már holnap sokkal rosszabbul lesz. Aztán vége.”
O’Brian észreveszi, hogy valamikor beszélgetés közben pisztolyt szegezett a vén Lancrey-re — ám az öreg nem zavartatja magát. Sőt. Ujjával tolja arrébb a fegyver fenyegetőn ásító csövét, játékosan.
“Mit csinál, lelő?” kérdezi. “Tudja, hogy fölösleges lenne. Nem árthat nekem. Két nap. Keresem még.”
Megfordul, és távozik. Egyedül. Ahogy érkezett.
// egy órára rá
“Csak gyógyászati célú fertőtlenítő, ugye, marshall?” kérdezi az egyik új őr O’Briant, amikor az rálehel Maxwell ajtaja előtt a kórházban, miközben igazolja magát.
O’Brian biccent. Persze, persze, mi más. A rendőr pedig értőn visszabiccent.
Maxwell felriad az ajtó nyikordulására.
O’Brian pedig beszámol a barátjának arról, mi történt az este. Lancrey megfenyegette, és hihető ultimátumot adott neki. Pontosabban kettejüknek. És mivel Maxwell élete a tét, ugye… jobb, ha együtt döntenek.
Maxwell azt mondja, Lancrey biztosan csak blöfföl. Mert meg van ijedve, ahogy O’Brian is tippelte.
Maxwell láthatóan rosszabbul van. Szellemileg összeszedte magát valamennyire, de a láza nem ment le. Tele van gyógyszerekkel, csurog bele az infúzió, de nem enyhül az égés, ami belülről emészti a testét. Az orvosok csak általános erősítéssel tudnak próbálkozni. Belül nem tudják bekötözni. Pihenni kell. És imádkozni. Más lehetőség, úgy tűnik, nincs.
“És ha olyan félelmetes Lancrey, és a… az elixír annyira erőssé teszi, miért nem megy be ő maga az Irodába, miért nem szerzi meg maga a jegyzéket? Miért téged, minket kér? Retteg, azért.”
“Biztos?” kérdezi valaki az ajtó felől.
Az öreg Lancrey az. A semmiből termett ott. Nem nyitott ajtót.
O’Brian felkiált rémületében, és hátrébb tántorodik a Maxwell ágya mellé húzott székkel együtt.
Maxwell pedig összeszedi minden erejét, oldalra nyúl, kirántja O’Brian pisztolyát O’Brian pisztolytokjából, felkönyököl, és rálő a vénemberre, egyszer, kétszer, háromszor.
Lancrey félreugrik az első lövés elől, ami kirobbantja az ajtó üvegét mögötte. A második lőszer sem találja el. A harmadik viszont igen, nem sokkal a szíve fölött.
De az öregember nem vérzik. “Kár, szerettem ezt az öltönyt,” mondja, és már ott is van Maxwell mellett, hogy egyetlen mozdulattal kifacsarja a kezéből a revolvert. Maxwell próbálja nem ereszteni a markolatot, de csak annyit ér el, hogy kificamodik az egyik ujja.
O’Brian felocsúdik. Felpattan, és teljes erejével állcsúcson vágja Lancreyt.
Aztán a fájdalomtól üvöltve hátra tántorodik. Az öreg feje meg se rezzent, az ő ökle viszont… mintha egy betonoszlopba bokszolt volna bele. Lehet, hogy eltört pár csontja.
Maxwell, mint aki az életéért küzd, kifordul az ágyból, és az infúziós állványért nyúl, hogy azzal sújtson le Lancreyre. De nincs ereje: a keze lecsúszik a hideg fémről, az állvány eldől, ő pedig elterül a padlón, az öreg lába előtt.
“Hát, ha ennyire nem akarják, hogy megmentsem,” vonja meg a vállát Lancrey. “De tudják mit, tetszik az állhatatosságuk és az elszántságuk. Még nem mondok le magukról, egyelőre. És ne feledjék, sokat kínálok. Életet. Erőt. Hatalmat. Jólétet. Hosszú, hosszú évekre. Gondolják meg újra. Találkozunk holnap este.”
Ezzel kisétál az egyetlen biztonsági lámpával megvilágított, fertőtlenítőszagú, éjszakai kórteremből.
Mire O’Brian kiér utána a folyosóra, már nyoma sincs.
Az ajtó előtt két test hever. A két rendőr. O’Brian megnézi, és felrázza, majd ledorongolja őket, miközben ők sajgó fejjel, értetlenül bámulnak. Fogalmuk sincs, mi történt. O’Briannek viszont elege van. Legyen másnak is pocsék a napja.
A távolban rendőrsziréna vijjog. Valaki riasztotta őket a kórházból — valaki, aki nem mert feljönni. Igaza volt, bárki is legyen.
// másnap, koradélután
O’Brian bekötött kézzel, ismét az Irodában. Átadja Fullernek a jelentését, és megígéri, hogy hamarosan megírja a következőt is, arról, mi történt az éjjel a kórházban.
“Szóval elbóbiskolt Maxwell ágya mellett a széken, aztán egyszer csak ott volt ez a nagydarab gengszter, és épp csak el tudták kergetni?” méricskéli a főnöke O’Brian sajgó, befáslizott jobbját. “És a rendőrök hogyhogy nem vették észre, amikor bejött? A lövéseket? A dulakodást?”
“Nem tudom, főnök,” mondja mogorván O’Brian. “De biztos benne lesz az ő jelentésükben.”
O’Brian nem mondja meg Fullernek, hogy nincs meg a szolgálati fegyvere. Ahhoz meg kéne mondania, hogy Maxwell lövöldözött vele, és hogy tőle vette el egy hetvenéves öregember, aki aztán elvitte magával.
Odakint esik az eső.
// este hatkor
Marge telefonál O’Briannek. Sír. Most beszélt a kórházzal. Frank állapota rosszabbodott. Az orvos semmivel sem tudta bíztatni. Nem tudta, kit hívjon, ki tudná vigasztalni — a fiával és a lányával már beszélt, már úton vannak hazafelé. Nem tudja, mitévő legyen. Mi lesz most? Mi lesz vele, velük? Frankkel?
“Nem tudom, Marge,” mondja O’Brian, aki odahaza ül a foteljében, a félhomályban. “Nem tudom én sem. Nem vagyok orvos. Nem tudok csodát tenni. Sajnálom.”
// este hétkor
O’Brian kocsija leparkol a kórház előtt. Az ír kiszáll, felmegy Maxwell kórterméhez. Biccent a még újabb őröknek, és bemegy.
Maxwell haldoklik. Nincs magánál.
O’Brian magára marad a kérdéseivel.
O’Brian magára marad.
// este nyolckor
O’Brian besurran az Irodába, és ellopja Fuller fiókjából Lancrey szállítási jegyzékét.
Hazamegy.
Vár.
// este tízkor
Valaki csenget. O’Brian lemegy, kinyitja a lépcsőház ajtaját.
“Nos?” kérdezi köszönés helyett az öreg Lancrey a szitáló esőben.
O’Brian benyúl a zakójába, és előhúzza a jegyzéket. Odavágja az öregemberhez.
“Itt van, maga rohadék! Tessék! Sikerült megtörnie! Most menjen, és mentse meg Franket!”
Lancrey rámosolyog. Lehajol. Felveszi a jegyzéket. Biccent, megpöcköli a nem létező kalapja karimáját, aztán megfordul, és elindul a kórház felé.
Alig pár lépés után beleveszik az éjszaka utca félhomályába.
Coda (a stáblista után)
Maxwell felébred. Forróság ömlik végig a torkán, az arcán. Gyűlöi, de boldog is tőle, és gyűlöli, hogy boldog tőle. Él! Életben van! Vagy hát… ki tudja. Iszik, bár közben próbálja ellökni magától azt, amiből kortyol. De miből is iszik? És mit?
“Csak szépen, nyugodtan,” mondja Lancrey. “Inni, nem hadonászni. Arra is lesz idő. Később.”
Az öreg a baljával visszanyomja az ágyra Maxwellt. Ellenállhatatlanul erős. Mint egy gőzmozdony.
Jobbját pedig továbbra is Maxwell szája előtt tartja. A csuklójából folyik a sötétvörös, életet adó elixír. Mert Lancrey úgy akarja.
V É G E
…és a mesélő lassan a kamera elé emel egy réges-régi, vámpírokról szóló szerepjáték-könyvet.
A mesélői jegyzetekből
A történet után maradt pár kérdés az eseményeket és egyes részleteket illetően, amikre a karakterek döntései, útja, és sorsa miatt nem derült fény. Emitt a válaszok és a mesélői jegyzetek egy utólagos kivonata. Remélhetőleg segítenek megérteni az események láncolatát.
Ugyanakkor ismételten jelezném, hogy ez egy egyszerű szerepjáték-sztori, ami egy a miénkre hasonlító, ám azzal nem azonos alternatív, fiktív univerzumban játszódott. A kikezdhetetlen történelmi illetve szakmai (nyomozói és hasonló) hitelesség nem volt célunk (hisz akkor nem találkozhattak volna a karakterek a leírt földöntúli rettenetekkel sem, ugyebár.)
Csak egy játék eseményei ezek, kitaláció, ahogy nekünk kényelmes és szórakoztató volt.
Válaszok és események
A túl lapos csikket — ahogy egy csomó más dolgot, pl. a fakuló, sekélyedő nyomokat — az elixír csinálta. Az elixír valójában az emberit döbbenetes mértékben meghaladó, Mi-Go technológiával fejlesztett, bizonyos szempontból és módon intelligens nano-felhő volt. Miután elszabadult, a felhő java hazaindult, vissza, a Mi-Go bázisra, és út közben elkezdte eltüntetni a jelenlétére utaló nyomokat: kitöltötte a kerék- és lábnyomokat, elkezdte “megenni” a csikket, és így tovább. Azért nem végzett tökéletes munkát, mert alapvetően nem arra tervezték, hogy gazdatesten kívül, szabad levegőn és később napfényen működjön. Ráadásul az idegensége miatt nem is “tudta” biztosan, mit művel, mit lát a csupasz majmok népe nyomnak.
Az események nagyjából így indultak / történtek, Maxwell és O’Brian érkezése előtt — ezek a mesélői jegyzeteim, csak kicsit rendszereztem őket időközben, eredetileg hevenyészettebbek, még lényegre törőbbek voltak:
1.
Az öreg Eugene Lancrey Seattle-ben él, modern “vámpír”. A partvidéki, pontosabban dryeri Mi-Gók látják el “üzemanyaggal”, ami jóval jobb, mint a tiszta emberi vér. Emberi, csavargókból csapolt vér az is, csak embertelen nanotechnológiával dúsítva és átalakítva. Kétféle erősségben készül: a gyengébb, hígabb az egyszerű embereknek jó, az ő képességeiket fokozza, míg az erősebb és hatékonyabb a “vámpíroknak”, mint amilyen Lancrey. Az erősebb durván, rövid távon is végzetesen roncsolja az emberi, Mi-Gó technológiával nem felkészített szervezetet. (Az egyszerűség kedvéért hívjuk innét kezdve “vérisszáknak” azokat a “nem-vámpír” embereket, akik rendszeresen fogyasztják. Heh.)
Ezt az üzemanyagot / vért / elixírt, a Mi-Gók a Knudsen-tanyán csinálják, lent, majd a vérisszákkal vitetik el / ki a főúti beszállító-csatlakozáshoz az üvegeket. A vérisszák nem tudnak a Mi-Gókról: azt hiszik, egy öreg tudós — prof. Travis Kirkham — dolgozik a legalsó szinten Eugene Lancrey megbízásából, és hogy a prof. rádión keresztül beszél hozzájuk — ami részben igaz is.
2.
Az előző nap estéjén Lancreyéktől, a Knudsen-tanyáról érkezik egy furgon a helyszínre (ahová majd a karakterek odaérnek.) Kiszáll belőle a sofőr — Willie Poland, egy vérissza—, kiveszi a ládát, odaviszi az útszélre, kirakja, elszív egy cigit, eldobja, visszamegy, visszatolat, és elhajt. A láda ott marad.
3.
Megérkezik észak felől a vérisszákról, szupervérről mit sem sejtő Lindsey Mason és Jack Slasky. Ők csak annyit tudnak, hogy itt rendszeresen meg kell állniuk, felvenni legalább egy-két speciális, a különc és brutális Lancrey-bandafőnöknek szánt ládát (vagy átpakolni egy komplett teherautónyi hordót, de az ritkábban van.)
Megállnak a láda mellett, amit Poland, a vérissza kirakott.
Már órák óta ugratták egymást, ami odáig fajult, hogy fogadtak, hogy Mason nem meri megkóstolni a Lancrey-főnöknek szánt vörös italt.
Mason kiszáll felnyitja a ládát — kivesz és felnyit egy üveg italt — beleiszik — visszacsukja — hátra megy a ládával — leteszi — kinyitja a rakteret — és rosszul lesz: a szervezetébe került Mi-Go nanotech elixír nem találja a várt “vámpírt”, átveszi a teste felette az uralmat és közben elkezdi “megenni”, ki akar törni.
Slasky hallja, hogy a társa rosszul van. Hátranéz. Mason épp felé mászik a raktérben, majd kijön belőle a felhő, szétterül, és egyben elnyeli Slaskyt, mert idegen, egyszerre roppant okos és értetlen intelligenciájával el akarja tüntetni a nyomokat, és kicsit sérül maga is a levegőn — ld. vörös lerakódások, por az üvegen, falakon, stb. Slasky lábnyoma látszik a plafonon, a kesztyűtartóban ott a kesztyűje, zseblámpája. Hiányzik a raktér és a fülke közötti ablak. Miután Slasky egyszerűen eltűnik, mert a felhő bekebelezi (a nanotech saját részévé teszi, átalakítja felhővé minden egyes molekuláját), a felhő összehúzódik, visszamegy Masonbe. Idegen logika.
Mason visszatámolyog hátra (kétszer megy hátra, egyszer se vissza), majd kiokádja a felhő jó részét (amiben már benne van Mason tömege is.) A felhő az átalakítás során képződött fölösleget ledobja: ez a hatalmas vérfolt (ami 80%-ban Slasky “maradéka”.)
A felhő a Mi-Go nyomot — a hozzá hasonlóval nanotech-hel szennyezett cigarettacsikket, Poland nyomát, Poland furgonjának nyomát, és egy gyenge “rádió”-jelet — követve, és amennyire képes, felszámolva, hazaindul, csak maradékot hagy hátra.
Mason végleg összeesik. System shock: “meghal”. A felhő maradéka ott dolgozik benne: direkt maradt hátra, az agyában talált információt használva próbál “egyszerű” embertől teljességgel idegen gépi intelligenciaként elterelésre, további nyom-felszámolásra készülni, adaptálódni.
A helyi Lancrey-bandatagok — azaz a Knudsen tanya vérisszái — dühösen elcsomagolják a felhőt, amikor az visszaér. (Tudják, hogy a professzor elixírje tud repülni, és dolgokat művel. Isszák maguk is, igaz, a sokkal gyengébb változatot.) Mikor elcsomagolták, az általános irányelveket kelletlen megszegve maguk viszik ketten teherautóval a városba a szállítmányt a főnöküknek (Willie Poland és Al Loper.) Öt másik pedig marad a tanyán. (Sean Brown, Big Lou, Todd Waltzer, Nat Doe, és Neck Blevitz.) És hát ott van még a közéjük tartozó Rush is, a rendőrségen…
4.
A Seattle-i főnök — mármint Lancrey, a “vámpír” — egy, az Irodába beépített emberén keresztül megtudja, hogy O’Briant és Maxwellt fogják kiküldeni, ezért rádión utasítja az embereit a tanyán, hogy készüljenek és vezessék félre vagy intézzék el őket, mert túl forró kezd lenni a talaj.
Igen, Rush közrendőr Lancrey-szolga vérissza. Gyors egyeztetés után abban marad a többiekkel, hogy megpróbálja a tanyára vezetni a két marshallt (a nyomok megmutatásával, ilyesmi.)
Egyik fél sem számol azzal, hogy a hátramaradt elixír-vér-felhő elég okos lesz hozzá, hogy lépéseket tegyen, felélessze (animálja) Mason holttestét, reprodukálja magát és megtámadjon bárkit, akit tud (ez lett aztán Maxwell), és így tovább.
Pontosabban de, van aki tud mindent: a Mi-Gók. De ők nem avatkoznak bele egy jó ideig, kíváncsian figyelnek. Számukra ez továbbra is kísérlet. Évezredekkel ezelőtt már hoztak létre “vámpírokat”, de aztán magukra hagyták őket, és itt, Seattle környékén csak most, nemrég vették fel a fonalat, és hozták létre Lancreyt, aki a Mi-Go nanovér miatt jóval erősebb, mint a városban élő pár régi, sima embervéren élő “vámpír” — igaz, jóval kevésbé tapasztalt is. És ő sem tudja, kik alkották, és miért. A Mi-Gók célja kiismerhetetlen az emberiség számára, csakúgy, mint a lépéseik. Ez a játék során is így marad.
És igen, a tanyát és a tanya körüli régiót a Mi-Go technológia védte a felfedezéstől: ezeknek a kulcspontjai, sugárzói, fenntartói, stb voltak a jelek, amiket a villanyoszlopon, fatörzseken, stb találtak a karakterek. A gombával borított ló pedig a talajban is terjedő Mi-Go gomba-nanotech egy szivárgása miatt lett olyan, amilyen.
A boszorkány, akiről a srácok meséltek, egy jóval korábbi Mi-Go kísérlet vérisszája volt. Már nem él.
A professzor soha nem létezett. A Mi-Gók “építették” a testét, a kísérlet részeként.
És ezzel tényleg vége — remélem, jól szórakozott, aki egészen idáig elolvasta.
— Csigás Gábor
Budapest, 2020.12.28.
és ezzel tényleg
